A szerelem veszélye-Draco Malfoy

Tizenharmadik Fejezet

Ahogy múltak a hetek, sikerült egyre jobban beilleszkednem a Roxfortba- szüleim nagy örömére. Igyekeztem minél többet levelezni velük, biztosítva őket arról, hogy semmi olyan nem történt, ami aggodalomra adott volna okot. Persze arról nem számoltam be, hogy az aggódás állandó részévé vált az életemnek, miután megosztották velem a teljes igazságot. Ahogy arról sem, hogy a sűrűn előforduló rémálmok miatt megannyiszor ébredtem izzadtságban úszva, levegőért kapkodva. Rettegtem, hogy egy nap Voldemort beváltja az ígéretét, és eljön értem. Nem álltam rá készen, ugyanakkor tudtam, hogy erre sehogy sem tudnék megfelelően felkészülni. Próbáltam elterelni a gondolataimat, azonban akárhányszor belefutottam Dracoba, ismét felszínre törtek a félelmeim.

Harry, Ron és Hermione folyamatos társaságot biztosítottak számomra, annak ellenére is, hogy Mardekáros voltam. Értékeltem kedvességüket, és támogatásukat, nagy segítség volt számomra, hogy nem ítéltettem magányra a történtek miatt. Sok időt töltöttem velük, javarészt az óráink is együtt voltak.

Ami Dracot illeti... Gőzerővel igyekeztem kiverni őt a fejemből, és elkerülni, ám - talán a sors iróniája - vele szintén roppant hasonló volt az órarendünk. A legtöbb, amit tehettem, hogy kerültem a tekintetét, és ignoráltam a gyomrom görcsbe rándulását a közelségére. Nem könnyítette meg ugyan a dolgomat a konstans bámulásával, amelyre mások is felfigyeltek, azonban annak örültem, hogy nem próbált meg velem beszélni, mióta utoljára szót váltottunk egymással. Nem vettem biztosra, hogy nem gyengülnék el, amint a szemembe néz... Tudtam, hogy sokkal több rejlik benne, mint amit mutat a külvilágnak, és hihetetlenül szerettem volna én lenni az, aki megismeri a rejtett énjét. Ugyanakkor tartanom kellett magamat az elhatározásomhoz, bármilyen nehéz is volt.

A történetembe beavattam Harryéket is, ám nem azonnal. Muszáj volt várnom a dologgal, még ha tudtam is, hogy bízhatok bennük. Nem várhattam el, hogy bizonyos információk birtokában ugyanolyan barátságosan viszonyuljanak majd hozzám, így ki akartam használni a velük töltött időt. Vártam tehát a megfelelő alkalomra, mely egy Roxmortsi kirándulás alkalmával jött el.

Kellemes, szinte meleg tavaszi idő volt. Madarak csicsergése kísérte utunkat a Három Seprű felé. A zöldellő környezet életet lehelt a búskomor arcokra, belőlem azonban képtelen volt kiűzni a szorongást, melyet többé palástolni sem igazán tudtam.

" Hera, minden rendben? " - kérdezte Harry, ahogy helyet foglaltunk a kocsma egy üres asztalánál.

Mélyet sóhajtva felkészültem, hogy eléjük tárom a rettegett múltam. Ahogy elkezdtem, élénk és őszinte érdeklődéssel figyeltek minden egyes szavamra, amely nagyon jól esett. Igyekeztem a lehető legrészletesebben elmagyarázni mindent, kitérve a legkényesebb téma elől. Néha muszáj volt megállnom, hogy kortyoljak egy kicsit a vajsörömből, mielőtt folytattam volna. Hiába agyaltam rajta hónapok óta, és keserítette meg az éjszakáimat, azonban ahogy hangosan kimondtam, még jobban átjárt a félelem. Valahogy valóságosabbá vált. Próbáltam kifejezéstelen arccal elmesélni mindent, lesütött szemmel a poharamat szorongatva, ám kezem remegése nem akart csillapodni. Miután mondandóm végére értem, csend telepedett a társaságunkra, és pár percig felpillantani sem mertem, hiszen féltem a reakciójuktól.

Vajon fogják magukat, és inkább magamra hagynak? Meghátrálnak, mert veszélyt jelentek rájuk? Ugyanakkor tudtam, hogy Harry hasonlóképp szenvedett Voldemorttól, mint én. Minden lehetséges forgatókönyvet végigjátszottam a fejemben, azonban arra, ami valójában történt, abszolút nem számítottam. Harry átnyúlt az asztal felett, és meleg kezeibe vette az enyémet, mely még mindig remegett. Felkaptam a fejem, és meredten rájuk pillantottam, ők pedig egy biztató mosollyal válaszoltak a kétkedéseimre.