A szerelem veszélye-Draco Malfoy

Huszonnegyedik Fejezet- ... búcsú

 Másodpercek leforgása alatt a gondolt helyen termettem, enyhe szédüléssel, annál is erősebb gyomorgörccsel küszködve. Féltem kinyitni a szemem, ámbár más érzékszervemet képtelen voltam becsapni. Hallottam a háború zaját, a sikoltozást, a kétségbeesés szívszaggató hangjait. Éreztem, ahogy orromat facsarja az épület rombolásából eredő törmelékek okozta kavargó por. Arcomba csapódott a hideg szél, szinte süvített a fülem mellett. Tudtam, hogy nem maradhatok a Toronyban, és nem kerülhetem el a végzetem. Nem futamodhatok meg. Így mély lélegzetet vettem és pálcámat a kezemben szorongatva elindultam lefelé a lépcsőn.

Tudtam jól, hogy nem lesz szép látvány a végső csata, hogy rengeteg vérrel és sokkoló képekkel fog járni, azonban azt álmomban sem mertem volna elképzelni, amivel szembesülnöm kellett. Az összes diák, akiket eddig az iskola falain belül mosolyogni és nevetni láttam a barátaikkal, most a Halálfalók ellen küzdöttek. Harcoltak az életükért, az iskoláért, a varázslóvilág fennmaradásáért. Készenlétben tartottam varázslóeszközömet, hátha valamelyik pillanatban gyors cselekedetre lennék késztetve. Próbáltam tiszta fejjel gondolkozni, azonban ez meglehetősen nehezemre esett. Minél jobban a csata középpontja felé haladtam, annál inkább eluralkodott rajtam a félelem. Egy gondolatra összpontosítottam: meg kellett találnom Harryéket. És meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Draco is jól van. E gondolatokra fókuszálva igyekeztem legalább egyiküket megpillantani, amikor valaki megragadott hátulról. Ösztönösen ráfogtam a pálcámat támadómra, éreztem, ahogy az adrenalin átjárja minden egyes porcikámat. Hullámként futott végig rajtam a megkönnyebbülés, amikor Hermionéval találtam szembe magam. Szörnyen nézett ki. Arcán kétségbeesés tükröződött, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja kócos volt, és olyan sápadt volt az arca, akár egy szellemnek. Nem hibáztathattam, csupán aggódtam érte.

-Hera, édes istenem. Már azt hittem, hogy... De örülök, hogy jól vagy! - ölelt meg, én pedig őszinte szeretettel öleltem vissza. Egyszerre azonban észbe kaptam, hogy nincs időnk ilyesmire, így eltoltam magamtól és jelentőségteljes pillantást vetettem rá.

-Hol van Harry?

-Nem tudom... Mi is őt kerestük, de sehol nem találjuk. Gondolod, hogy? - nézett rám könnyes szemekkel.

-Biztos nincs semmi baja. - hallottam magam mögül Ront.

Akaratlanul is elmosolyodtam a vörös Weasley láttán, bár szintén olyan állapotban volt, mint barátnőm - mely kissé elvett örömömből. Viszonozta a mosolyt, majd azt mondta, keressem meg az említettet, míg ők elintéznek valamit. Vonakodtam elfogadni az ötletét, nem szívesen hagytam magukra őket, miután épphogy megbizonyosodtam róla, hogy épségben vannak, azonban szorított az idő. Nem volt választásom, a tömegbe vetettem magam, hogy megtaláljam Harryt. Muszáj volt beszélnem vele.

 Rohanni kezdtem a Nagyterem felé, hátha ott találom majd, szüntelenül ügyelve arra, hogy egy Halálfaló se öljön meg figyelmetlenségemben. Ki kellett tartanom, muszáj voltam erőltetni a józan gondolatokat. Ha elveszítettem volna a fejem, abból semmi jó nem sült volna ki. Legalábbis számomra...

Káosz uralkodott az iskola helyiségeiben, a diákok fejvesztve szaladtak, minduntalan egymásba botolva. Hiába kapkodtam a fejem mindenfelé, sehol sem találtam a szemüveges fiút. De a szőkét sem... Egy pillanatra álltam meg csupán, hogy megfejthessem Harry hollétét, amikor közvetlenül a fülem mellett süvített el egy átok. Azon nyomban megszorítottam a pálcámat és megperdültem saját tengelyem körül, hogy szembenézzek támadómmal. A legocsmányabb teremtmény volt, akit valaha is láttam. Vastag, fekete szőr borította tetőtől talpig, hosszú orra és vicsora alól kilátszódó éles fogai csak még visszataszítóbbá tették pofáját. Tudtam, kivel állok szemben. Ő Fenrir Greyback volt. Egyre szélesebbé váló grimasszal indult meg felém, rajtam pedig eluralkodott a pánik. Rászegeztem a pálcámat, és kiszáradt torokkal szórtam rá az átkokat, ő azonban mindegyik elől kitért. Csak még jobban feldühítettem... Hiába hátráltam tőle, pár lépés múlva megéreztem a hátamnak feszülő kemény kőfalat. Reszketett minden porcikám, amikor olyannyira közel ért hozzám, hogy szinte magamon éreztem bűzös leheletét. Összeszedtem minden bátorságomat és minden erőmet összegyűjtve hasba rúgtam, amitől hátratántorodott. Ez volt az egyetlen alkalmam, így ezt kihasználva egy utolsó átkot szórtam rá. Amely bevált. Levegőért kapkodva összeszedtem magam és Greyback holttestét magam után hagyva ismételten a fejvesztett tömegbe vetettem magam, abban reménykedve, hogy megtalálom, akit keresek.