A szerelem veszélye-Draco Malfoy

Tizenkilencedik Fejezet

A napok, melyek fájdalommal és kínnal teltek, hetekké, majd hónapokká változtak. Úgy éreztem, hogy elnyelt a saját életem, és képtelen voltam kikászálódni a mélyből. Minden erőmmel azon voltam, hogy túl tudjak lépni a történteken, bár tudtam, hogy túl sokat várok el magamtól. Engednem kellett volna a gyásznak, rendesen megsiratnom a szüleimet, de nem mertem túl mélyen belegondolni a dologba, mivel anélkül is össze voltam törve. Egyre távolabb kerültem mindenkitől, igyekeztem ellökni őket. Próbálkoztak mindennel, de felesleges erőfeszítésnek bizonyult minden kísérletük. Egyetlen emberre lett volna szükségem. Pont arra, akinek esetleg köze lehetett az okhoz, amitől padlóra kerültem. A sors beteg humora talán. Nem tudtam kiverni a fejemből, akármennyire is igyekeztem lekötni magamat. Kényszerítve figyeltem az órákon, minden időmet azzal töltöttem, hogy a fájdalmas, vagy fenyegető gondolatokat kitúrjam az elmémből. Több-kevesebb sikerrel ugyan, ám ahányszor összefutottam Dracoval, a szívem hatalmasat dobbant. Másodpercek művelete volt a lopott pillantás, mielőtt elkapta volna a tekintetét, és minden ilyen alkalommal meghaltam egy kicsit belül. Tudtam, hogy csak fejet hajt a kérésem előtt, és azt is tudtam, hogy szenved, akárcsak én. Megbántam, hogy hozzávágtam a nyakláncot, hiszen legalább azt magamhoz szoríthattam volna a sírással töltött estéimen. De így se ő, sem pedig nyaklánc. Mindent elvesztettem. És ez az én hibám volt. 

Hideg, őszi idő köszöntött ránk. Harryék a Három Seprűbe hívtak, de egy újabb kitalált ürüggyel lemondtam a találkozót. Nem akartam elrontani a kedvüket, jóllehet, tudtam, hogy egyre mélyebbre süllyednek a készülődő harcra való felkészülésben, így közel sem volt felhőtlen a hangulatuk. Mégsem voltam elég jó hazudozó ahhoz, hogy akár egyetlen estére kikapcsolhassak. Inkább a könyvtár felé vettem az irányt, reménykedve abban, hogy nem lesz tömve diákokkal. Egyedül akartam lenni, elterelni a figyelmemet valamilyen könnyű olvasmánnyal, amelyet Hermione javasolt.

A folyosókon elszórva lézengtek csupán, a legtöbben udvariasan lehajtották fejüket, ahogy elhaladtak mellettem, akadtak azonban olyanok, akik nem titkoltan bámultak, cseppnyi szimpátiát sem erőltetve magukra. Legkevésbé sem érdekelt. Lassan, merengve lépkedtem úticélom felé, majd amikor odaértem, meghallottam magam mögül Hermione dallamos hangját, ahogy a nevemet szólítja.

" Nem mentél Harryékkel? " - érdeklődtem belépve a könyvtárba, mire megrázta a fejét.

" Jobban szerettem volna beszélni veled. " - villantotta rám együttérző mosolyát, amitől a hideg is kirázott.

Kedves volt tőlük, hogy úgy törődtek velem, mégis hatalmába kerített a nyugtalanság és idegesség, akárhányszor így néztek rám. Mintha szántak volna. Gyűlöltem. És ezért kellett erősnek maradnom. Muszáj volt annak lennem, hogy elkerülhessem az ilyen pillantásokat.

" És miről szeretnél beszélni? " - kérdeztem letelepedve egy szabad asztalhoz a sarokban, majd letettem magam mellé a holmim, miközben barátnőm hasonlóképp cselekedett.

" Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni... De.. Nem bírom tovább látni, ahogy hadakozol magaddal. " - sóhajtott szemeit lesütve.

" Fogalmam sincs, mire célzol. " - horkantam fel, előrángatva táskámból a könyvet, melyet olvasni kívántam.

" De tudod. Csak magadnak is letagadod a nyilvánvalót. "

" Hermione, mégis miről beszélsz? Nincs semmi, amit tagadnék. " - forgattam a szemem kijelentésére, mire egy mély sóhajjal válaszolt, és alaposan átgondolta következő mondatát.

" Dracoról. " - mondta mélyen a szemembe pillantva.

Már a neve hallatára hatalmasat dobbant a szívem, és megremegtem.Gyűlöltem, hogy jelenlétének hiányában- és a tudatban, hogy köze lehetett a dologhoz- is így reagált a testem. Nem akartam azt érezni, amit, nem akartam rá gondolni, és nem akartam, hogy hiányozzon.