Neverending Story ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✓]

08. - Első ölelés

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

---------------------------------------------------------

Míg messzi, messzi álmunk el nem érjük, kezed el nem engedem.

---------------------------------------------------------

Pár nap múlva már nem csak egy banda voltunk, hanem kezdtünk családdá formálódni. Kezdve ott, hogy az igazit el kellett hagynia mindenkinek. Összeköltöztettek minket. Megkaptunk egy olyan házat, amiről még álmodni se mertünk.

Felosztottuk, hogy ki kinek a szobatársa lesz. Én végig abban bíztam, hogy mi egy szobában leszünk, de ez nem jött össze. Changbin és Seungmin volt a szobatársad, míg nekem Hyunjin és Jeongin.

Pont Hyunjin, akire még mindig rossz szemmel néztem. Semmiről nem tehetett. Mindenkivel beszélgetett és nem sajátított ki senkit. Csupán csak zavart még az, hogy Te vele voltál az első nap és nem velem.

Egy egész délután ment el arra, hogy berendezkedtünk. Sorra sorakoztak a fal mellett a bőröndök, a táskák és az egyéb holmik, amik nem fértek már be semmibe. A folyamatos hangzavar, kiabálás és nevetés egy perc csendet nem hagyott.

Estére sajgott a fejem. Minél előbb le szerettem volna feküdni, de amint megtettem volna... Megakadályoztak.

-Srácok... Nincs egyik szobába se Jisung. - nyitott be Chan a szobánkba.

Jeongin amint lefeküdt, már el is aludt, úgyhogy ha ő nem is, de Hyunjin helyette is eléggé megrémült. Ahogyan én is.

-Biztos itt van valahol. Megkeresem. - közöltem, majd egyből az ajtó felé indultam.

-Az előbb még aludni akartál. - kiáltott utánam Hyunjin, de figyelmen kívül hagytam.

Fontosabb voltál, mint az alvás. Amúgy se tudtam volna úgy aludni, hogy nem tudom a holléted.

A dormhoz tartozó hatalmas udvarban találtalak meg egy padon ülve. A csillagokat figyelted, majd némán ültem le melléd.

Nem néztél rám. Csak az eget kémlelted egyfolytában. De aztán... Felém néztél, és megláthattam a szemeidet, amik a fények miatt csak úgy csillogtak. Bár a szemeidben gyűlő könnycseppek is közrejátszhattak.

Halkan mondtam ki a neved, majd hirtelen a nyakamba borultál és szorosan átöleltél.

-Ritkán fogom látni a családom. Mi lesz velem nélkülük? - kérdezted szipogva.

-Nekem is hiányozni fognak. De hé. Látni fogod őket. Addig viszont velünk kell beérned. - mondtam Neked, majd kezemet a hátadra tettem. - Nem hagyunk magadra sose.

-Sose hagyj magamra. - mondtad halkan, majd jobban szorítottál.

-Nem foglak. Ígérem.

Úgy is lett. Sosem hagytalak magadra. Vigyáztam rád, mint aznap éjjel ránk a csillagok.

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

  
Rettenetesen szomorú voltam, de boldog is egyben. Az ígéreted újabb könnycseppeket váltott ki belőlem. Nem akartalak elengedni...
De nem lehettünk egymás karjaiban egész este.
Még nem...