Neverending Story ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✓]

12. - Első áldozat

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

---------------------------------------------------------

Ne sírj, ha el is válnánk, nem tarthatna soká.

---------------------------------------------------------

Az elkövetkező napok olyanok voltak, mint egy rossz álom, amiből minél előbb szerettem volna felébredni.

Hyunjinnal lógtam folyamatosan. Reggel, napközben, és este is, mivel a szobatársam volt.
Mindent megosztottunk egymással. Mindenben segítettük egymást.
Viszont hiába lett a legjobb barátom, nem lett jobb kedvem miatta.

Mindig és mindenhol Téged kerestelek. Vágytam a szavaidra, a hangodra.
Viszont Te nem szóltál hozzám, és én se hozzád. Egyikünk sem akart fájdalmat okozni a másiknak, így tartottuk az egy méter távolságot, amikor csak tudtuk... Ameddig csak tudtuk.

Aztán kaptam egy feladatot. Segítenem kellett Neked.
Teljesen szétcsúsztál.
Keverted a dalokat, a lépéseket.

Pár nap maradt a debütálásig, és Te felmondtad a szolgálatot.
Teljesen elvesztél. Nekem kellett kimenteni Téged a szakadékból.
És miért? A banda legjobb táncosa lettem, így megkaptam a feladatot, hogy rakjalak helyre.
Lelkileg és fizikailag.

Az elején örültem ennek, viszont hamar eszembe jutottak a szavaid. Megpróbáltam távolságtartóbb maradni, viszont muszáj volt hozzád érnem. A karodat nem úgy tartottad az egyik résznél, ahogyan kellett volna. Kénytelen voltam megmutatni, hogy hogyan kellene tartanod a kezed.
És mi lett belőle?

-Kiszállok. – közölted, majd hátrálni kezdtél.

Kijelentésed miatt még levegőt is elfelejtettem venni.
Sosem voltam még olyan tehetetlen, mint akkor.

-Ne... Maradj. Ha ennyire gyűlölsz, akkor megyek én.

Nem akartam, hogy feladd az álmaid. Érted a sajátomat is feláldoztam volna.

Az ajtó felé indultam, mikor hirtelen megragadtad a karomat. Könnyekkel küszködve kértél bocsánatot. Szorosan magadhoz öleltél, és nem engedtél el. Nem voltál hajlandó elengedni semmilyen értelemben sem.

A szívem hevesen kezdett el verni a hirtelen tetted miatt. Nem számítottam erre, így igencsak meglepetten álltam egyhelyben, miközben öleltél.

-Azt mondtad fáj. – sóhajtottam.

-Fájjon. Nem érdekel.

Ennyi kellett. Viszonoztam az ölelésed, miközben az én szemeim is megteltek könnyekkel.
Elmondhatatlanul jól esett ismét a karjaid között lenni.
Ha tehettem volna, még ma is, most is ölelnélek.

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

 
Csak kijött. Nem gondoltam komolyan azt, hogy kiszállok.
Védekezésképpen mondtam. Mikor azt mondtad, hogy mész Te, megijedtem.
Az elvesztésedtől féltem a legjobban.
Még most is ez a tudat tart rettegésben.