Neverending Story ᵐⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✓]

10. - Első fájdalom

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

---------------------------------------------------------

Azon a viharos napon megfogadtam, erős leszek. Megígértem, magamhoz ölellek, megvédelek.

---------------------------------------------------------

A másnap valami elképesztően kezdődött.
Hogy is mondtad ezt aznap?
Életed legnyomorultabb napja, azt hiszem valami ilyesmi volt.

Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor reggel kinyitottam a szemeimet és a többiek előttünk álltak, értetlen fejet vágva. A szemeimbe égett az a sok arc, amiken az értetlenség látszódott.
Pedig nem történt semmi, csak egymás karjaiban voltuk egyetlenegy, közös takaróval. És ölelkeztünk.
Talán... Nem ilyesmire számíthattak.

Egész reggel minket piszkáltak, miközben készülődtünk. Folytonos poénok, megjegyzések hallatszódtak a fürdőszobákból, a konyhából, a nappaliból. Mindenhol, ahol ott voltunk. Engem különösképpen nem zavart, amúgy sem gonoszságból húztak minket. Viszont Téged zavart. Rettenetesen.

Szótlan lettél. Az édes mosolyodat egész reggel nem láthattam. Helyette komor, és kedvtelen lettél. Viszont, mintha néha zavartság ült volna az arcodra. Nem is csodáltam. A fiúk már azzal is jöttek, hogy milyen aranyos pár lennénk mi ketten. Ráadásul kijelentették, hogy őket ez nem is zavarná.

A kocsi, amivel mentünk a JYP épületéhez, hatalmas volt. Külön sofőr furikázott minket ide-oda. Ráadásul a többiek felállítottak egy ülésrendet, és természetesen mi egymás mellé kerültünk, hála a többieknek, kik ehhez nagyon durván ragaszkodtak.

Egész úton csendben voltál. Még a megérkezésünk után sem hallottuk a hangodat. JYP vezetője pillanatok alatt eldarálta az aznapi tervét, ami javarész dalírásból állt. Ez is egy érdekes dolog volt részünkről. Míg mára már lettek kijelölve íróink, akkor még nem volt. Így hát kilencen kezdtünk neki kisebb sikerekkel.

Együtt próbáltunk alkotni. Kilencen kaptuk ki ezt a feladatot, mégis nyolcan tettük. Túlságosan is makacs voltál ahhoz, hogy megszólalj, én pedig egyre idegesebb lettem. Karon ragadtalak, és kivezettelek a termünkből. Gyilkos pillantást vetettél rám, ami bevallom őszintén kicsit megrémített.

-Elárulnád, hogy mi a bajod? - kérdeztem tőled a folyosón.

-Elegem van. Nem akarok többet hallani az estéről. Rólunk meg főleg nem. - akadtál ki, majd otthagytál a folyosón, és visszamentél a többiekhez.

Lefagyva álltam az ajtó előtt, miközben a fejemben hallottam újra és újra a kijelentésedet. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Gyomrom görcsbe rándult, és a szívem majd' megszakadt szavaidtól.

Már akkor szerettelek. A szavaid pedig kés volt a szívembe.
Rettenetesen fájt. A szemeim pedig könnyekkel teltek.
Meg voltam győződve arról, hogy megutáltál.

Mekkorát tévedtem...

╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮~╰☆╮

░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░░

    
De még mekkorát.
Viszont tényleg elegem volt. Soknak gondoltam a többiek viselkedését.
Nem akartam hallani rólunk, mivel abban a hitben voltam, hogy sosem lesz olyan, hogy Mi.
Fájt mikor viccelődtek.
Fájt, mert lehetetlennek tartottam.

Még, hogy lehetetlen az, hogy Mi...