Álmaim története (Befejezett)

14. fejezet

Zuhantam. Máskor borzasztó érzés lett volna, de most ironikusan megnyugtató volt. Nem tudom, mikor fogok földet érni, és hova esek, addig is csak élvezem.
Az ágyamra zuhantam. Nagyot pattantam rajta a tehetetlen testemmel.
Majd csak feküdtem a plafont bámulva... Szemeimből könny patakzott a lepedőre. "Hogy tudta ezt megcsinálni? Hogy volt képes rá? Nem is szeretett, csak kihasznált, és velem csalta meg igazából a barátját. Nem találom az értelmét, se semmilyen magyarázatot..."
Pedig valahol mélyen tudom a választ.
"Túl szép volt, hogy igaz legyen... Túlságosan valóra vált az álom, ami visszaütött. Nem kellett volna ennyire komolyan vennem... De én mindent komolyan veszek. Lehet, ez a baj..."
Felültem az ágyon, megtöröltem az arcom, majd elmentem otthonról, a szüleim csodálkozása közepett. Kimentem a parkba, a kis padomhoz. Ott talán lenyugszok egy picit...
Egy órát töltöttem lent, és sötétedéskor hazaindultam.
Hogy sikerült-e megnyugodnom?
Nem. Ellenben rájöttem, hogy most épp megint egy depressziós időszakban vagyok. Nem csodálom a történtek után, de tudom, hogy hamar le kell zárni mindezt....
Van is egy ötletem, hogyan kéne, csak azt most nem lehet. Jó lesz hétvégén...

Másnap a suliban Pisti, az osztály legerősebbje, nekemjött. Arca vörös volt, és érezhetően forrt benne a düh.
- Gergő, hogy rohadj meg reggelre, megmondtam, hogy írj egy puskát nekem! - kiabált már messziről.
- Pisti, mondtam már, hogy nem volt időm. Ne haragudj, de nem csak abból áll az életem, hogy téged pátyolgassalak.  Ha igen, akkor szólj és hozok cumit... - válaszoltam. Nem féltem tőle, tudtam, hogy csak a szája nagy, igazából sose verekedett még...
- Nem érdekel, hogy mi van veled,  miattad most buktam meg... Ezért kinyírlak! - fenyegetőzött.
- Nem emiatt buktál meg, és nem fogsz kinyírni. Ismerlek. Egy légynek sem akarsz ártani - mondtam nyugodtan.
Nem volt kedvem most ehhez az egészhez...
Bár vége lenne...
- Ó, dehogynem, most fogok ártani neked, ne aggódj... - csikorgatta fogait.
Torkomnál fogva felemelt fél kézzel, pedig nem vagyok olyan sovány...
A másik kezét ökölbe szorította, hogy behúzzon egyet, miközben én próbáltam minél tovább visszafogni a lélegzetem, hogy ne tudjon hamar megfojtani. Nem kapálóztam, azzal csak magamat gyengítem.
Amikor látta, hogy egy kézzel nem boldogul, ökölbe szorított kezével az arcom felé ütött...
De nem ért el az arcomig...
Egy szinte reflex védekezésül a kezemet az érkező ököl útjába emeltem, majd ráfogtam. Pisti megrezzent, megleptem. Egy kicsit eresztett a szorításon, ekkor egy gyors mozdulattal oldalra rántottam az öklét, fájdalmasan megroppantva a csuklóját.
Felordított, és eleresztett. A kezéhez kapott. Rám nézett, szemei kidülledtek, és vérben forogtak. Felém csapott, de kitértem az ütés elől, mögé kerültem, és tarkón ütöttem. Összecsuklott... Elkaptam a dzsekije nyakánál, hogy ne verje be a fejét, az oldalára fordítottam, és felálltam mellőle. Az osztálytársaim ledöbbenten és ijedt szemmel meredtek rám. Mindenki azt hitte, hogy én húzom a rövidebbet.
Tévedni emberi dolog...
- Nyugodjatok meg. Tíz perc múlva magához fog térni. Nem tudok olyan erőset ütni, hogy tovább lent maradjon... - jelentettem ki, majd kihasználva a pillanatnyi zavart, eltűntem.
Hazaindultam. Végre hazamehetek. Elegem van már mindenből és mindenkiből.
De végre vége...
Hazamentem, elmeséltem a családomnak, hogy mi történt.
Anyum elsápadt, majd leszidott. Lali megdícsért, hogy végre kiálltam magamért. Az öcsém csak bambán hallgatott.
Ezekre a reakciókra vártam.
Bevonultam a szobámba. Nekiálltam megírni a házim, amikor anyumék elmentek az öcsémmel együtt.
Itt az alkalom...
A gonosz kis hang megint megszólalt...
- Na, itt az idő, könnyítsd meg mindkettőnk dolgát... - susogta.
- De nem akarom... Annyi minden történhet még velem, lehet, hogy még jó dolgok is...
- Alszol herceg? Melyik álomban élsz? Komolyan elhiszed, hogy van lány, aki szeretni fog téged? Nézz már tükörbe...
Ronda vagy. Félős vagy. Gyáva vagy. Hazudós, gerinctelen. Senki sem szeret, és mindenkinek csak jót tennél, ha nem lennél...
- Ez nem igaz - fordultam a tükör felé, végig néztem magamon. - Vagy...
- Mondom én. Nézz végig magadon. Mondj egy kirívóan vonzó részt a testeden. Nincs? Persze, hogy nincs. Megmondtam. Valaki vonzódik hozzád? Nem? Nem meglepő. Te semmire se vagy jó. Még Lilla se tekint rád vonzó emberként. Csak az ő válláról vennéd le a terhet, ha nem kellene mindig a te silány kis bajaiddal foglalkoznia. Nem érsz semmit. Akkor minek vagy? Megvetted, amit kell. Hát hasznosítsd magad, ha már eddig semmi hasznod nem volt, és tégy egy jó cselekedetet.
Mozgás! - fejezte be.
- De én...
- Mindig csak a kifogás, látod? Még ennyit se tudsz megtenni, még erre se vagy jó. Ne kifogást keress, te kis pióca, te kis féreg, hanem cselekedj! - utasított.
Elkeseredtem. Nem tudtam ellenérvet hozni. Feladom...
Mindent...
Kivettem a táskámból a szögeket, a kalapácsot, és a plafonra szegeztem, hogy egy nehezebb tárgyat is megtartson...
Hurkot formáltam a kötélből, amit egy festékboltban vettem, felraktam a szegekre. Kipróbáltam. Bírni fog.
A másik végére is kötöttem egy hurkot, felálltam a székemre, a nyakamba akasztottam. Visszagondoltam a szép emlékeimre...
Fájdalmasan kevés volt. Leginkább Lilla szerepelt bennük. Érte nagyon fáj a szívem, és miatta nem akarom megtenni, mert régóta megfogant bennem egy gondolat... Szeretem őt... De neki csak egy barát vagyok... Ez fáj... Néha azt hittem, hogy talán, de csak talán van esélyem nála, de megmondta, nyilvánvalóan kimondta, hogy csak barátok lehetünk...
- Minek gondolkozol még mindig?! CSINÁLD!!  - ordított rám a belső hang.
A szék széléhez léptem, majd kirúgtam magam alól.
Egy ismerős hangot hallottam még utoljára, ahogy zuhantam. Lillát pillantottam meg, ahogy arcán folytak a könnyei...
Megrándult a kötél.... Elsötétült minden... majd éreztem, hogy zuhanok... elszakadt a kötél, valaki elvágta...
Magamhoz tértem. Lilla ült mellettem, miközben a könnyeivel küzdött. Kezében egy kés. Ő vágta el a kötelet, ami ezért nem ölt meg...
Észrevette, hogy felnyitom a szemem, és ránézek.
- Lilla... - hangom elcsuklott. Fájt, hogy itt van...
Kitörtek a könnyei és rámborult. Könnyeivel áztatta a vállam, majd rám nézett, és megcsókolt...

Ekkor keltem fel...
A nap már felkelt, de a család még alszik... Ez csak egy dolgot jelentett...
Hétvége van. De ez számomra nem csak egy hétvége...
Ez a nap lesz mindennek a vége...