Álmaim története (Befejezett)

13. fejezet

Egész nap fájt a fejem. Bár ez nem akadályozott meg, hogy át akarjak menni Annához, de az álmom valamiért nem hagyott nyugton. Próbáltam elvetni a gondolatot, de folyton visszatért, és kétségeket hozott magával. Elkezdtem veszekedni a belső hanggal...
- Már úgyse szeret, a versenyedre el se jött, az álmaid főgonosza lett, nemhiába próbálok szólni neked te hülye... - támadt le.
- Nem, ez nem igaz. Anna szeret engem, ahogy én is őt. Biztos valami fontos dolga volt, ami miatt nem tudott eljönni... - védekeztem.
- Nem úgy volt, hogy te vagy neki a legfontosabb? - kérdezett.
Nem tudtam mit mondani rá. Valahol igaza van...
- Az csak egy szokásos közhely... Ezt illik a szerelmeseknek mondani... - ezt a mondatot én se gondoltam komolyan.
- Ne próbáld elfedni a nyilvánvalót. Tudod jól, hogy nem szeret. Lehet, hogy nem is szeretett, csak kihasznált. Valamiért te sokkal több ajándékot adtál neki, mint ő neked. Nem veszed észre? - nyugodtabb hangnemre váltott.
- Nem lehet, ez nem lehet igaz! Anna szeret engem! - mondtam egyre ingerültebben.
- Akkor menj, most indulj és szenvedj! - lezárta a csevegést. Nem szólalt meg többet.
Elindultam Annához. Kopogtam. Eszti nyitott ajtót.
- Szia. Anna most nincs itthon - hadarta.
Túl gépiesen mondta. Tudtam, hogy tíz percen keresztül ismételgette magában, hogy nehogy elfelejtse.
- Szia Eszti. Nem baj, hogy nem hiszek neked? - kérdeztem félmosolyra húzva a szám.
- Miért nem? - kérdezett vissza.
Ezt már tényleg ő kérdezte.
- Túl gyorsan mondtad el a hazugságot. Ennél jobban kell színészkedned. Ne legyen lámpalázad. Tehát, Anna itthon van?
- Igen, itt van a nappaliban - pirult el. - Egy másik fiúval beszélget - tette hozzá félve.
Lefagyott az arcomról a mosoly, és azonnal berontottam a lakásba.
Anna a kanapén feküdt egy másik fiún. Épp a pólóját vette le.
Most is gyönyörű...
Megdermedtem a látványtól. Végignéztem, ahogy fehérneműben fekszik az idegen fiún...
Eszti a szobájába zárkózott amióta itt vagyok, mint mindig. Most volt oka rá...
Nem vettek észre. Épp felültek, de még ekkor se vett észre egyikőjük se.
Eluralkodott rajtam a düh...
"Tessék, megmondtam! Tudtam előre! Most már hiszel nekem?" - nevetett fel gonoszul a belső hang. - "Szabadon engedsz végre?" - kérdezte a bensőmet átjáró, vicsorgó hangon...

Igen, szabad vagy...

Arcom eltorzult. Vérszomjas mosolyt villantottam...
Már nem én irányítok...
Megindultam a velem szemközt ülők felé. Meghallották lépteim, de ekkor már késő volt. Mindketten rám néztek.
Anna szemébe néztem az első pillanatban. Tisztán látszott rajta a félelem, és a zavar. Nem így tervezett...
A következő pillanatban már a jobb kezem a fiú nyaka köré fonódott, és az öreg kanapé kemény hátához nyomtam.
Anna felsikoltott, és kapálódzott. Bal kezemmel lefogtam egy gyors mozdulattal mindkét karját. Közben a fiú minden ütésével csak az ujjaim egyre erősebb szorítását vívta ki...
Nem vagyok egy erős gyerek. Sose voltam. Mellesleg néha egyes dolgokban elég féltékeny tudok lenni, ami a súlyos antiszociális hajlamommal, és a kevés emberi kapcsolatommal magyarázható. Egyetlen szokatlan tulajdonságom van, hogy a szorításom az átlagnál nagyobb. Ez számos pillanatban jól jött, és most ez az erőt többszörösére növelte a bennem felgyűlt düh és gyűlölet.
Anna ismét felsikított, amikor a tekintete találkozott az enyémmel. A szemeim vérben forogtak, és félelmetesen csillogtak. A vicsorgó mosoly még mindig az arcomon ült. A rémisztő látványt a felgyorsult légzésem is fokozta. Közel hajoltam Annához aki ekkor már elfáradt, és csak rémülten zihált.
- Tudod jól, hogy mit tettél velem... Undorodok tőled - sziszegtem. Majd a fiúhoz fordultam. - Elvetted tőlem életem legfontosabbját. Én meg most elveszem az életed... - vigyorogtam rá.
A feje ekkor már elvörösödött, és lassan kezdett kékülni...
Anna ekkor jutott szóhoz.
- Gergő, elég. Nem ő tehet róla. Engedd el, kérlek! - eredtek meg a könnyei.
Az arcáról legördülő cseppek a bal tenyeremre hullottak. Elengedtem Annát, és eresztettem a fiú szorításán.
- Egy okot mondj hogy ne törjem ki a nyakát...
- Én okoztam ezt, én csaltalak meg. Előtted jártam vele és titokban találkozgattunk, mert te unalmas vagy nekem, csak nem akartalak megbántani... - vallotta be. - Igazából sose szerettelek, csak abban a kis pillanatban, amikor megvigasztaltál.
Elengedtem a fiú nyakát, aki elkezdett levegőért kapkodni. Annához hajoltam, olyan közel, hogy hátrébb húzódott tőlem, egészen a háttámláig.
Haragtól telve suttogtam neki.
- Egy undorító ribanc vagy... Egyedül az véd meg, hogy elvből sohasem ütök meg egy lányt...
A testem lassan megtört a belső hang haragja alatt.
Követelte vissza az igazi gazdáját...
Eszti sétált be a nappaliba, miközben egész teste remegett. Amint megpillantottam, azonnal visszacsuktam a ketrec ajtaját. Visszatértem.
Odasiettem hozzá, és kivezettem a szobából.
- Eszti, azért voltál ennyire félénk, amikor itt voltam, mert összezavarodtál? Nem akartál bajt? - kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá.
- Igen - rázta meg a fejét. - Tudtam, hogy mit csinál Anna, és féltem, hogy rájössz és mérges leszel.
- Mérges vagyok, de nem rád. Nem te csináltad, hanem a nővéred. Rád nem haragszok, oké?
- Oké - mondta halkan.
Felálltam és kimentem az ajtón. Még egyszer visszafordultam.
- Egyet ígérj meg nekem Eszti. Sose legyél olyan, mint a nővéred, rendben?
- Rendben - mosolyodott el, és becsukta az ajtót...
Kisiettem a lakásból. Egyből a padom felé vettem az irányt, direkt a leghosszabb úton, hogy a kora esti levegő átjárjon, hátha lenyugtat.
Nem vált be...
Felhívtam Lillát, aki nagyon megijedt, és megpróbált megnyugtatni. Nem járt sikerrel.
- ... kérlek, Gergő, ne csinálj semmi hülyeséget. Menj haza, és tombold ki magad, vagy próbálj valahogy megnyugodni - könyörgött.
Hangjában egy kis félelmet fedeztem fel.
- Nyugi Lillus, nem lesz baj. Nem fogok semmit csinálni. Otthon bedőlök az ágyba és álombasírom magam legfeljebb... - ígértem.
Hazamentem, és a csapódó ajtóra felriadt családom végighallgatta a történteket. Majd körbeöleltek.
A sok indulat felengedett, és kitört belőlem a zokogás...
Anyum félve tekintett nevelőapámra, aki egy nagy sóhaj kíséretében megcsóválta a fejét.
- Jólvan Töki, jól van. Mostmár vége. A kis rüfke pedig legyen boldog a másik palimadárral, remélem ő is így lesz átejtve - próbált vígasztalni Lali.
A kisöcsém csak szomorúan nézett rám, és szorosan megölelt. Pedig ő még nem is tudta mi ez, csak a fájdalmat érezte.
- Találsz majd jobbat fiam. Aki téged unalmasnak tart, az bolond. Nem értett téged. Felesleges ezen rágódnod - szólt anyum.
Bementem a szobámba, befeküdtem az ágyamba és álomba sírtam magam.
Ahogy azt Lillának megígértem...