Álmaim története (Befejezett)

15. fejezet

Ma szombat van. Holnap vasárnap. Holnap egész nap egyedül leszek itthon. Akkor csak a mai napot kell kibírni...
Szerencsére hamar eltelt. A tanárok gondoskodtak arról, hogy a szombaton rámenjen a tanulásra.
Délután elmentem sétálni. Utolsó sétám és utolsó gondolataim a padon...
Ahogy a padhoz értem, észrevettem, hogy már valaki ül a padon. Ahogy közelebb értem, felismertem az alakot. Lilla volt. Ahogy láttam remegő vállait, tudtam, hogy sír. Elfelejtettem mindent, és hozzásiettem.
- Szia. Mi történt? - kérdeztem, amint odaértem.
Lilla rám nézett, kicsit kitisztult a szeme, felpattant, és a nyakamba ugrott. Eléggé meglepett. Nem tudtam mit reagálni.
- Te élsz.... annyira rossz volt... annyira megijedtem... - zokogott, miközben a vállamba fúrta az arcát.
Nem tudom, miért szereteik ezt csinálni a lányok, de nekem valahogy rettentően jólesik.
Rám nézett. Végigsimította a kezét az arcomon. Mosolygott... Szemei még könnyesek voltak, arca kipirosodott a sírástól, és a hűvös tavaszi délutántól.
Olyan elbűvölő mosolya van, és olyan gyönyörű...
Egy igazi kis angyal...
Szívem szerint mindig megölelném.
- Ne tudd meg mit álmodtam... - kezdte. - Igaz, nem szoktam gyakran álmodni, de ez olyan valós volt és annyira megrémített...
- Mesélj, mit álmodtál? - ültettem vissza a padra. Mellé ültem, de kicsit elhúzódtam.
- Borzalmas volt, és lehet, hogy ki fogsz nevetni, de te majdnem meghaltál benne... - szája legörbült, de megnyugtatásképp megcirógattam az arcát. Bevált. Nagy levegőt vett, és folytatta. - Majdnem felakasztottad magad, már épp a széket rúgtad ki magad alól, amikor odaértem. Gyorsan a kis késem után kaptam és elvágtam a kötelet. A földre estél, én melléd borultam, és sírtam... Aztán...
- Aztán mi? - szóltam közbe. Arcom elborult. Ez mégis hogy lehet? Mi van köztünk? Mi fűz minket össze ilyen fájdalmasan? Sose tudom meg...
- Megcsókoltalak... jó volt... Nem tudom, miért éreztem ezt, de egyszerűen jó volt... - felcsillant a szeme. Közelebb húzódott hozzám, és közelebb hajolt az arcomhoz. Éreztem az illatát. Nagyon nagy zavarba jöttem, a füleim szinte izzottak. Lilla erre kínosan elmosolyodott... Ő is elpirult... Ajkai is pirosak lettek...
- Ne hagyj magamra... kérlek... - nézett mélyen a szemembe. Nem várta meg a választ...
Megcsókoltuk egymást. Sohasem éreztem még ilyen boldogságot, mint most, egy eddig ismeretlen nyugalom, és boldog érzés áradt szét bennem, betöltve és felmelegítve lelkem fagyos részeit...
Szerelmes vagyok... És ez a szerelem  megtalálta párját...
Elváltak ajkaink, de nem sokáig. Abban a két pillanatban egymás szemébe néztünk és láttuk a másik szemében csillogó vidám lángocskát...
Egy órával később értem haza a tervezettnél, szerelemtől fűtve...
Elmeséltem mindent, mire anyumék is nagyon vidámak lettek, és megnyugodtak... Végre ismét rendbe jöttem, gondolták... De ez nem volt így...
A kis gonosz hangot nem lehet csak úgy elcsitítani...

Eljött a vasárnap... Egyedül találtam magam, mikor felkeltem. Már dél körül járt az idő, úgyhogy ettem és felöltöztem. Még ki akartam élvezni ezt a napot... Megnéztem a kedvenc filmem, és beszélgettem a barátaimmal...
Eljött a délután... A borotvapenge már az asztalomon pihent, és várt. Most jött el az idő...
Régies, de megbízható módszer...
Leültem a székembe. A bal csuklómhoz illesztettem a pengét. Végighúztam. Két centi hoszzú lett a vágás... A következő már hosszabb lesz... Ismét a csuklóm fölé helyeztem a pengét...

Csengettek... Ledermedtem. Elképzelni se tudtam, ki lehetett. A bal kezemet bekötöttem egy ronggyal és az ajtóhoz siettem. Kinyitottam, és lefagytam...
Lilla állt előttem a legaranyosabb mosolyával, hullámos, szőkésbarna haja a válla alá ért, mint mindig, smink gyanánt csak a szempilláit húzza ki, mint régen. Fekete pólót és fekete farmert viselt, bal oldalán a régről ismert kis lánc lógott. A régi Lilla, akibe szerelmes lettem. Végre visszakaptam... Olyan gyönyörű...
- Szia... Te mit keresel itt? - kérdeztem zavartan.
- Téged, te kis butus, gondoltam megleplek, ha már egyszer egyedül vagy otthon... - kacagott fel. Dallamos, és kellemes hangja simogatta a szívem...
Hogy lehet ilyen csodás egy hang?
Belépett az előszobába. A kinti tükörbe nézve vette észre, hogy be van kötve a kezem, hiába próbáltam eltakarni előle... Azonnal a rongyhoz nyúlt, amit már eláztatott a vérem... Ijedten nézett rám, de nem szólt semmit. Levette a kötést a sebemről, így meglátta a vágást... Gyorsan a tükrösszekrény fiókjába nyúlt, kivett egy fáslit, egy kis darab vattát, és betadint. Felitatta a vért, csöppentett rá pár csepp betadint, leragasztotta gézlappal, majd erősen a sebre kötötte a fáslit. Én csak pislogtam a gyorsaságán, és egy kicsit remegtem. Nem tudtam, mi jár a fejében...
Féltem, hogy elveszítem...
- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet. Már itt vagyok neked. Szeretlek, Gergőce... - mondta halkan, majd szorosan hozzámbújt és megcsókolt. Teljesen ledöbbentem... De a csókja felébresztett. Visszacsókoltam. Éreztem, ahogy a gonosz kis hang kínok közt elpusztul... Szabad lettem...
- Én is szeretlek Lillus... - mondtam, miután elváltak egymástól ajkaink, és magamhoz öleltem.
Ekkor értek haza a szüleim, és kicsit meglepődtek a váratlan látogató láttán.
Elmeséltünk nekik mindent, amiért egyrészt megkaptam életem eddigi legnagyobb szidását, másrészt nem győztek mosolyogni, azt mondták, nagyon aranyos párt alkotunk.
Egyetértettem velük, és szorosan magamhoz öleltem Lillát.
Elköszöntünk egymástól egy búcsúcsókkal. Nem érdekelt a szüleim meredt tekintete.
Végre boldog vagyok...