Álmaim története (Befejezett)

6. fejezet

Hazaérve nevelőapám és anyum egyszerre kérdezték, hogy merre voltam. Elmeséltem nekik a töténteket. Eleinte meglepődtek, majd mosolyogva néztek rám. Ezután gyorsan megvacsoráztam. Majd a szintetizátoromhoz ültem. Mindenem ez a kis hangszer. Minden nap játszok rajta, és mindig a hangulatomnak megfelelően komponálok egy kis darabot nap végi befejezésnek. Amikor ingerült vagyok vagy mérges, akkor alighanem püfölöm a billentyűket, a dallam gyors és a hangzás néha kellemetlen. Ezeket a napokat nagyon utálhatja az öreg szintetizátor, de végigszenvedi. Ellenben amikor boldog vagyok, akkor nagyon szépen szól, ilyenkor is gyors a tempó, de vidám, játékos. Olyan is van gyakran, hogy szomorú vagyok, és a sírás kerülget. Ilyenkor jön elő a Gyászinduló, és társai. Ekkor a zongora sír helyettem. Rengeteg szomorú darabot játszottam már el, már tudtam hogy kell úgy előadni, hogy a legvidámabb embert is letargiába döntsem. Ezért is akartam ezt előadni a hangversenyen, ami nem történt meg...
Régen, három éve már, voltam szerelmes. Akkor kiültem a hangszerrel a panel apró udvarára, és egy nagyon hosszú, de gyönyörű romantikus művet adtam elő, ami nagyon tetszhetett a szomszédoknak, mert majdnem mindenki körém gyűlt azon a szép tavaszi napon. Befejeztem a játékot, és az emberek tapsviharban törtek ki. Nagyon meghatódtam, és alig találtam szavakat a bennem eltelt örömre.
Három év után döntöttem úgy ismét, hogy kint játszok...
Most tél van, úgyhogy nem kint, hanem az előtérben ültem le. A sarokban kuporogva kezdtem volna el valamit játszani, de nem tudtam, hogy kezdjem. Nem éreztem semmilyen uralkodó érzést magamban. Minden csak kavargott. Visszaidéztem a napom, és csak akkor lassítottam le a memóriám, amikor Annához érkeztem gondolatban.
Akaratlanul mozdult a kezem a billentyűn és elkezdtem játszani....
Eddigi életemben soha sem játszottam ilyen puhán, a dallam nyugalmat árasztott magából, nem gondolkodtam a következő hangokon. Hagytam, hogy a lelkem irányítson most.
A nyitott bejárati ajtón sok ismerős jött be és ki, de mindannyian megtorpantak legalább egy percre, és hallgatták a zenét. Aki továbbment, egy nagy sóhajjal kieresztette magából a gondjait, és vidámabban indult útjára. Aki maradt, arcukon mosolyt pillantottam meg. Régen is szerettek hallgatni engem, azt mondták tehetséges vagyok.
Most ismét hallhatnak. Éreztem az örömüket. Együtt örültem velük.
Végre...
A darabom utolsó kb. két percére betoppant Anna. Nem tudtam, miért jött, de jólesett, hogy itt van és hallhat. Ezt neki köszönhetem. A záró hang után nagy éljenzés fogadott. Sokak szemében láttam örömkönnyeket, majd eloszlott a nép.
Kettesben maradtam Annával.
- Szia Anna - kezdtem bátortalanul.
- Szia Gergő - felelt még bátortalanabbul.
- Mit keresel te itt? - a meglepettség visszahozta a hangom.
- Csak gondoltam benézek, de már megyek is... - és kardigánját összehúzta magán. Már megint sietett. Nem öltözött fel rendesen. Láttam, hogy didereg.
- Várj - hirtelen, de finoman megfogtam a karját. - Kérlek... - hangom elakadt ahogy a szemébe néztem. - gyere fel hozzánk. Kint hideg van. Csak egy kicsit, amíg felmelegszel. Nem akarom, hogy megfázz...
- Biztos? Nem lesznek kiakadva a szüleid? - kérdése jogos volt, nem tudtam mi lesz a reakciójuk, de most erre gondoltam legkevésbé.
- Ne aggódj, nem fognak kiakadni. - nyugtattam meg.
Miközben ezt megbeszéltük, végig a karját fogtam, és nagyon közel voltunk egymáshoz...
Felérünk a lifttel, jobb kezemben a zongorával, balomon Annával.
Az öcsém nyitott ajtót. Anna látványa nagyon meglepte, nem is szólt semmit, csak beviharzott a szobájába a tv elé.
- Na, milyen volt kint zongorá...- anya eléggé elakadt - Hát te ki vagy? - kérdezte érdeklődően Annát, és látványosan végigmérte. Maradhat.
- Nem tetszik rám ismerni Szilvi néni? - kuncogott, amikor anya végleg ledöbbent.
- Anna? Kristó Anna? Gergő osztálytársa a Bakátsból? - kikerekedett a szeme.
- Igen, én vagyok Szilvi néni. Örülök, hogy ismét találkozhatunk. - káprázatos mosolya volt, és most vettem észre, hogy nincs rajta rúzs...
Bezárkóztunk a szobámba, Lali, drága és egyetlen nevelőapám pedig elkezdett fütyülni, és éljenezni. "Jól van fiam, jól van!" mondta nagy örömmel és egy mindent eláruló perverz mosollyal. Csak nevettem rajta.
Teát készítettem, és betakartam Annát a takarómmal. Én hozzá közel ültem le az ágyra, háttal a falnak dőlve, lábaimat kinyújtva.
Aranyos volt, ahogy megborzongott a jó időtől.
Szólt a szüleinek, hogy később megy majd haza. Elkezdtünk beszélgetni.
Sok régi jó emlékünket idéztük fel, a balatonlellei végtelen vízicastákat, a fűben fekve eltöltött csillaglest, a sok apró vitát, amikor kettőnket küldtek a boltba nasiért és nem tudtuk, ki mit szeret. Áttértünk a jelenre, elmesélte nekem, hogy lett egy cicája, hogy elkezdett teniszezni, és versenyeken is szerepelt már. Én is elmeséltem neki a rosszulléteimet, hogy zongorázok még mindig, verseket is írok, és néha dalokat is.
Kíváncsi tekintettel hallgatott végig, minden érdekelte. Most egymagasak vagyunk, mikor utoljára láttam, akkor még fél fejjel magasabb voltam nála.
Megitta a teáját, levette a takarót magáról és hirtelen az ölembe ugrott.
- Jézusom Anna, a frászt hozod rám. - mondtam nem kis ijedtséggel.
- Bocsi. De még meg se háláltam, hogy már most ennyit segítettél. Nagyon köszi - bociszemmel nézett rám. Honnan tudja, hogy ez a gyengém? Gondolom megérzés, vagy hasonló.
- Ugyan, nem tesz semmit. Érted bármikor megtenném. - lehet ezzel kissé elhamarkodott voltam, de nem reagált rá semmit, úgyhogy megnyugodtam.
Hozzámbújt, kezei a mellkasomon pihentek, arcát a vállamba rejtette. Magamhoz öleltem. Arcának nem elrejtett részét cirógattam puhán.
Elaludt. Olyan édes volt, ahogy rajtam feküdt. Nem volt szívem felkelteni...
Anyum nyitott ránk hirtelen, mire összerezzentem, erre felkelt Anna.
Anyum nem vette rossz néven, sőt elmosolyodott, és visszacsukta az ajtót.
- Mi történt? - kérdezte Anna miközben megdörzsölte szemeit.
- Elaludtál - mondtam olyan puhán, hogy magamon is meglepődtem.
- Haza kell mennem - szólt csüggedten.
- Ha nagyon muszáj... - szomorúan pillantottam rá.
Lekísértem a kapuig, addigra már eltűnt róla az álmosság. A kapuban állva még egyszer megölelt.
"Hogy lehet valaki ennyire aranyos?" - gondoltam, és akaratlanul, de szeretetteljesen megpusziltam a homlokát. Mosolygott.
- Ugye átugrasz még? - kérdeztem bizakodóan.
- Csak miattad - mondta, és vidáman kacsintott.
Elindult haza. Megvártam amíg teljesen eltűnik a szemem elől, aztán én is felmentem a lakásra.
Ideje már aludni....