Álmaim története (Befejezett)

10. fejezet

Korán keltem fel. Főztem egy bögre teát, miközben az újdonságokat olvastam. Nagy nap a mai.
Ma van a zongoraverseny második válogatója. Végre ott tudok lenni.
A verseny csak 11-től lesz, addig anyumék átengedtek Annához, hogy "nyugton tartson".
Anna szülei nem voltak otthon. Anna sem... Csodálkoztam. Anna kishúga nyitott ajtót.
- Szia Eszti? Anyudék hol vannak? - kérdeztem mosolyogva.
- Boltba mentek ruhát venni - válaszolt félénken.
- A nővéred is velük ment?
- Igen - láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát.
- Mi a baj Eszti? Félsz tőlem? - próbáltam komoly arcot vágni, de nem igazán sikerült.
- Nem félek - szólt durcásan.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki hívott. Eltűnt a mosoly az arcomról.
- Eszti, nekem most mennem kell. Szólnál Annának, hogy itt voltam? - kérdeztem reménykedve.
- Szólni fogok - pirult el.
- Köszönöm szépen, és ne félj tőlem, nem harapok - műmosolyt erőltettem arcomra, és megsimogattam Eszti vállacskáját, hátha meggyőzöm ezzel, hogy nem kell félnie tőlem. Ahogy láttam sikerrel jártam, mert a szokásos "viszlát" helyett most egy halk "Szia" volt a búcsúszó.
Siettem ki az épületből a szabadba, leültem egy közeli padra, és elolvastam az SMS-t, amit kaptam. Lilla írt, csak annyit, hogy "Hívj fel, minél hamarabb, kérlek!"
Ez többet mondott nekem egymillió szónál. Valahonnan sejtettem, hogy baj van, és azt is, hogy mi az...
Felhívtam Lillát. A harmadik csörgésre fel is vette. Szipogott. Hangján lehetett hallani, hogy az imént sírt, és még csak az elején tart...
- Lilla, te sírtál? Mi történt? - kérdeztem meglepetten.
- Szakított velem.... Nem kellek neki... Nagyon fáj... - küzdött a könnyeivel.
- Hol vagy most? - tértem a lényegre.
- Itt vagyok... a hozzátok közeli... parkban, mert ide... hozott el... "beszélgetni", és... és... - szipogta.
- Maradj ott, azonnal odaérek - mondtam, miközben már láttam is.
Siettem hozzá. Nem tudom miért, de beszélgetni akartam vele, személyesen.
Mellette álltam meg.
- Itt vagyok - ijesztettem rá. Összerezzent egy kicsit, de túlságosan szomorú volt, így le se szidott. Szőke haja most is gyönyörűen hullámzottak a válla alá, de most egy kis tincs be volt fonva, és egészen hátra volt vezetve a kis fonat. Szomorú arca, kisírt szemei egyfajta fájdalmas szépséget adtak arcának. Gyönyörű, mint mindig.
- Köszi, hogy... ide jöttél... - vállai remegni kezdtek, ami egy újabb zokogást jeleztek.
- Üljünk le a közelben. Beszéljük meg. - es már óvatosan toltam egy padhoz.
- Tényleg... köszönöm... hogy számíthatok... rád...
- Ne hálákodj, fújd ki az orrod, sírj még egy picit ha gondolod, és ha segít, utána pedig mesélj el higgadtan mindent, hogy tudjam miért elásni... - számat félmosolyra húztam.
Válaszul bólogatott, elmosolyodott, majd átölelt, és kisírta magát a vállamon. Váratlanul ért. Lilla nem sok embertől viseli el az érintést. Nem tartozok közéjük. Mégis most ő ölelt meg engem. Tényleg nagy lehet a baj...
Bő tíz perccel később elengedett, és kisírt szemekkel, de nyugodtabban kezdett mesélni.
- Eljöttünk ide, mert korábban lebeszéltük, hogy most itt teszünk egy nagy sétát, és közben beszélgetünk is.
Miközben sétáltunk, egyre furább témákat hozott fel, amik egyre jobban zavarni kezdtek. Nem értettem mit akart elérni a kérdésekkel. Majd félúton megállt, mintha gondolkozni akarna. Rám nézett, és azt mondta, hogy ez neki nem fog menni, ez neki túl sok....
Megcsörrent a telefonja, és véletlenül felvette. "Hali bébi, akkor letudod azt a kis csajt, és átjössz hozzám? Már nagyon hiányzol...", mondta ezt egy másik lány. Teljesen ledöbbentem, ő meg csak hülyén nézett maga elé...
Majd elviharzott, miközben annyit mondott, hogy "vége, mondjuk nem is volt eleje..." Nem tudtam mit reagálni. Kiborultam... Hogy tudott hazudni nekem két hónapon keresztül? - mesélte keserűen.
Nem tudtam elsőre mit válaszolni. Csak az járt az eszemben, hogy miképp kéne kinyírnom a srácot... Hamar elvetettem ezeket a gondolatokat.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Nem fog többet bántani téged, mert ha igen, akkor velem gyűlik meg majd a baja... Ígérem. - mondtam gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen.
- Nem kell ígérgetned, tudom. Ezért hívtalak téged, hátha meg tudsz vigasztalni - fájdalmas nyugalmat erőltetett magára... - te mindig jó voltál ebben.
- Nem vagyok jó, csak ügyes - akaratlanul is elmosolyodtam.
De bevált. Lilla is elmosolyodott.
Nagy segítség lehetett neki, hogy most valaki mellette van. - és akkor most visszatér a régi Lilla?
- Visszatér, csak most elpusztít három liter jégkrémet. - nevetett fel.
Sikerült megnevettetnem. Jó jel. Szerencsére...
- Akkor menj haza, pihenj egy kicsit. Ez most eléggé lefáraszthatott - mondtam szokásos gondoskodással. - Hazakísérjelek?
- Nem kell, köszi. Innen még hazatalálok - nevetett. Mosolya még szomorúsággal volt telve, szemeiben még könnyek csillantak, ásított.- És köszönöm, hogy segítettél, nagyon hálás vagyok.
- Én köszönöm, hogy beszélhettünk és hogy segíthettem. - válaszoltam nagy vigyorral az arcomon.
Elsétált. Miután már nem láttam, az órámra néztem. Még csak tíz óra, de már el kell indulnom a zenesuliba. Nem akarok elkésni, most nem... Mindnekit megelőzve értem oda, fél órával a verseny kezdése előtt. Én leszek az utolsó előadó. Végigjátszottam fejben a darabot újra és újra, miközben Annára és Lillára gondoltam. Meglepődtem ezeken a gondolatokon, nem kezdtem el boncolgatni egyiket se. Tizedik voltam. Már a hatodik van a színpadon....
Majd a hét, a nyolc és a kilneces is. Mindannyian ugyanazt a darabot játszották. Chopintől a Gyászindulót. Nagyon szépen játszottak. Meglepetés leszek zárásként, az biztos, a kérdés, hogy mit fognak szólni hozzá ...
A nézők sorai közt pillantottam meg Annát, miközben felmentem a színpadra. Kis gesztussal üdvözöltem, és szerencsére megértette, és ugyanúgy visszaköszönt ugyanazzal az apró gesztussal.
A versenyterem poros levegője mindig egy új kalandot jelentett. Még utoljára lopva tekintettem Annára...
Felálltam a zongora elé. Ez végre egy verseny-zongora. Csodás hangja van.
Meghajoltam, majd játszani kezdtem...
Az ujjaim maguktól mozogtak, és az elmémben lebegő kottát színeztem ki az érzelmeimmel. Puhán zongoráztam, most is nagy nyugalmat árasztott magából az előadás. Sokszor hallottam egy-egy nagy sóhajt.
Végre itt vagyok, végre megmutathatom, mire is vagyok képes, végre...
A jobb kezem enyhén megrándult, de nem okozott megakadást a dallamban.
"Kérlek, csak addig bírd ki, amíg befejezem. Utána akár össze is eshetek, csak hadd fejezzem be." - gondoltam kétségbeesetten, és próbáltam gondjaimat elfedni a zenével...
Végigjátszottam. Befejeztem. Felálltam, meghajoltam, majd kisiettem a teremből, mert éreztem, hogy a kezem megint görcsbe kezd állni. Anna utánam sietett.
- Gergő, káprázatos voltál! - szólt lelkesen, majd puszit nyomott arcomra.
- Köszönöm Annus - mondtam, miközben felszisszentem. Ennyire nem szokott fájni.
- Gergő, mi a baj? - hirtelen aggódni kezdett.
- Semmi baj Annus... semmi baj... - válaszoltam darabosan.
Megsimította arcom. Nagyon jól esett.
Ma is ízlésesen öltözött, haja hátul összefogva, édeskés parfümje most is vonzott hozzá. Jól áll neki az estéji, gyönyörű benne...
Gondolataimból a fájdalom rántott vissza. Egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt, ahogy a fájdalom folyamatosan nőtt, és kezem irányíthatatlanná válva görcsbe szorult.
Bal kezemmel megsimítottam Anna kétségbeesett arcát.
Majd minden elsötétült...
A távolból Anna hangját hallottam még.
Gergő, ébredj...
Gergő...

Anyum rázta a vállam, hogy felkeltsen...