Team Free Will!

VIII. Szövetkez(z)ünk?

A mozdulatlanság kötötte gúzsba a szőke lány tagjait. Kívülről egészen úgy látszott, mintha élete legboldogabb álmát láthatná éppen, csakhogy a tudata menekült. Lélekszakadva, ide-oda kapkodva a tekintetét, mintha így sem maradt volna hová futnia. Akármerre indult, mindig a szeme sarkában látta a temetőt, mintha az az egy sírkő követné és hordaként csalná magával a többit, nehogy véletlenül kiutat hagyjanak neki. 

Hiába az erdők, amik néha keresztezték az útját, vagy ugyanaz az egy erdő? Ezt maga se tudta volna megállapítani, de nem is számított, mert a fák között sem lelhetett menedékre. Elbotolva egy kiálló gyökérben húzódott be a legvastagabbnak tűnő törzs tövébe. Zihálva vette a levegőt, mintha a tüdején mázsás súly ülne. Körbenézett behúzott nyakkal, de csak korom sötétet látott és hallotta egy óra bosszantó kattogását. Tick- tack, tick-tack, tick...
-Tack! -kiáltotta az arcnélküli férfi közvetlenül a szeme előtt. Lens sikoltott, a teste odakint megrázkódott, de ahhoz sajnos nem eléggé, hogy bármelyik férfi megérezve felköltse ebből a lidércnyomásból. Hát a tudatában csapdába esett énje a másodperc töredéke alatt pattant fel és iramodott újra futásnak. A fülében csengett az arctalan károgó nevetése, mint a varjak kiáltása, amerre rohant. Mind felrepültek, mintha csak mutatni akarnák az utat őhozzá és a sírkövek minduntalan közeledtek felé. -Futhatsz, de sosem menekülhetsz el az elől, aki vagy! -kiáltotta az arc nélküli. A sírokból pedig kezek emelkedtek ki csontosan, húscafatokkal, szakadt rongyokkal beborítva.
-Aha, amíg úgy érzem magam, mintha egy Tim Burton rendezte klipben lennék, azért én megpróbálom! -suttogta hitetlenül körbe-körbe tekintve, mert most már az arctalant sem látta. Csak a rémeket amik közeledtek felé, mint egy horrorfilmben ahol már-már tervszerű, hogy a szőke nőt vadásszák le először. Lens pedig úgy kiáltott, ahogy csak a torkán kifért. Az asgardi nevét üvöltözte mindenfelé a sötét messzeségbe, de az nem, hogy feleletre sem talált, hanem csak újra előhívta a pacaarcút.
-Ő most nem segíthet rajtad... -a lány szemei vöröslöttek a könnyektől, meg a szembe széltől, ami rá szárította azokat futás közben, az arca pedig a tehetetlen dühtől izzott. A halottak közeledtek felé, körbevették, már nem maradt útja menekülni. Egyiket sem ismerte közülük, ha pedig mégis, a félelemtől nem tudta belátni. Érezte, ahogy csontos újak marnak a hajába kényelmetlen bizsergést idézve a tarkójától egész a háta közepéig.
-Miért nem hagysz elfutni? Meg akarsz ölni?! -üvöltött rá a pacaképűre elcsapva magától egy kezet, amely épp a vállát akarta érinteni. Rosszul tette, mert most a hörgések közvetlenül a fülében csengtek. Amelyik kezét elütötte, üres szemgödörrel bámult le rá félig rohadt arcából férgek másztak elő, ahogy a mellkasánál fogva taszította hátra a hörgő tömegnek a halandót. Lens már érezte, ahogy a fogak és csontszínű karmok a bőrébe mélyednek. Összeszorította a szemhéjait és beharapott ajkain át halk nyüszögésen kívül semmi sem szökkenhetett ki a száján. És akkor volt egy pillanat, mikor az óra valahol a távolban újra kattant, hogy számolja a másodperceket és mint egy varázsütésre, már nem érezte magán a karokat, a fülén a fagyos leheleteket és a morgást, azt az állatias, éhes torokhangot, amelytől libabőr pettyezte minden tagját. A szemét még mindig zárva tartotta, nem mert újra felnézni, csak mikor a pacaarcú közel hajolva kezével fésülgetni kezdte a szőke tincseket és nyugodt baritonján felelt neki.
-Mi értelme volna? Hisz segítettem neked... -csakhogy azt mind a ketten tudták, hogy a szőkeség nem ezért menekült előle.
-Megkínozni és leölni valakit?! -csattant fel, mert tudta, mit tettek ők ketten Beliállal, tudta, mit műveltek vele és azt is, milyen könnyedén vitték véghez... -Egy percre, elhittem, hogy olyanok vagyunk, mint ő! -a pacaarcú a mosódott arcbőr alatt valahol csettintett a nyelvével lesújtóan.
-Az a valaki egy féldémon korcs volt, aki merőben megkeserítette az életed, nem? -fröcsögte mérhetetlenül nagy gyűlölettel a hangjában. Lens azonban tovább ellenkezett, hiába tudta a másik válaszait, nem akart engedni neki.
-Ez így akkor sem volt helyes! -a tekintete megkeményedett, mint a porcelán és szigorú szemei fúrtak lyukat a masszába.
-Hiába nézel rám ilyen szemekkel, én te vagyok. -világított rá a nyilvánvalóra a férfi. Lens pedig úgy érezte, minden szavára kést döfnek a szívébe, hogy aztán kiemelve a pengét, újra elmerítsék benne azt. -Ezt te tetted... Hogy helyes volt-e vagy sem, azt majd az idő eldönti. -majd, mint a farkasok, úgy kezdte el lassú léptekkel körbejárni a lányt és habár szemei nem látszódhattak, a szőkeség meggyőződéssel állíthatta volna, hogy prédaként is méregeti az a másik, mintha be akarná kebelezni. -A kérdés sokkal inkább az, -kezdett rá a lánnyal szemben megtorpanva -hogy mikor szándékozol felébredni végre? -ahogy legyintett a tenyerével, a halandó láthatta a saját testét odakint, ahogy eszméletlenül terül el a földön vértől vöröslőn, mégis sebek nélkül a két kimerült útitársa féltő tekintetét magán tudva. Nem akarta hátráltatni őket, nem akart a kolonc szerepében tetszelegni, de amíg nem tette fel a kérdéseit, addig egy tapodtat se mozdulhatott innen.
-Előbb talán mesélj a sírról! -parancsolt rá az arctalanra. Az unottan sóhajtott, majd gonoszkodó éllel átitatva a szavait kérdezett vissza.
-Mit szeretnél tudni? Hogy megfelelt-e a méreteidnek? Hogy babarózsaszín selyembélést kaptál-e? -sorolta és minden bizonnyal jól szórakozott a szőke elgyötört helyzetén.
-Melyik temető volt az? Jártam már ott, de nem ugrik be, melyik államban.
-Ha te nem tudod, akkor én sem... -vágta rá egyszerűen a férfi és Lens is ettől a választól tartott, mégis valahol a több évnyi pszichológia fakultáció mellett egy freudi tudatalatti megtestesülésnek akarta gondolni a pacaképűt, aki mintha pontosan tudná, mi járt a lány fejében -mellesleg valószínűleg erről is volt szó- úgy folytatta a monológját. -Már elmondtam, nem? Ez így működik. Ezért nem látod az arcom, ezért vagy gondban a nevekkel... Na meg persze azzal, akik vagyunk. -aztán letérdelt a földön felhúzott térdekkel kuporgóhoz. Jobbja mutató és hüvelyk ujja közé csippentette a keskeny állat és megemelte épp annyira, hogy a halandó az arcának azon részével szemezzen, ahol a látásért felelős gömbjeinek kellett volna lennie. Lens próbálta felidézni, milyen színűek lehettek a férfi szemei, de csak bent rekedt lélegzettel bámulta, mint valami szerencsétlen elsőéves, aki reménytelenül szerelmes lesz az első végzősbe, akibe belebotlik. -Mondd csak, ha én tudom, hogy amíg küzdesz magad ellen, sosem fogunk emlékezni, akkor nyilván te is tisztában vagy vele, de akkor miért nem hozol döntést végre?
-Pontosan tudod, hogy miért nem!- rivallt rá, hiszen Beliál óta rettegett attól, milyen is lehet ő maga valójában. Ha egyszer képes volt rá, akkor mi a garancia rá, hogy ez volt az első, hogy nem ártatlanokat bántott, hogy nem támadt volna rá Lokiékra is abban a pillanatban. Rettegett a tudattól mit tehetett volna, mert akkor ott úgy érezte, hogy habár önmaga vezérli a testét, az elméjét mégis valami más irányítja. -Felesleges szavakat pocsékolni rá. -tudta le ennyivel, noha azért még meghallgatta az elmosódott arcú hozzáfűzni valóját.
-Ilyenek vagyunk? Vagy nem és ez az egész csak egy pillanat volt? -Kezdte egészen nosztalgikus tónust megütve. Lens szemei ettől csak még inkább elkerekedtek. Az arca vörös volt, felfújt, mintha kiabálásokat akarna bent tartani. -Egy rossz momentum? Netán ez lenne a rontás, amit a pokol hagyott ránk? Talán már mi is közelebb állunk a démonokhoz, mint az emberekhez? -mondta ki azt, amin a szöszi agya is kattogott egy ideje. Most viszont lenyelve az üvöltözést, összeszorított fogain át szűrte a szavakat.
-Fogalmam sincs! -aztán szünetet tartott, hogy mélyen beszívhassa a levegőt, mielőtt folytatta volna. -És hidd el, nem akarom más kárán kideríteni. -vallotta be elszántan, mint egy dohányos, aki többé nem nyúl cigarettához... Úgy ő sem akart többé erre az erőre támaszkodni, addig semmiképp, amíg nem tudta, honnan származik.
-De erősebbek voltunk... -vetett ellent a másik. -Le tudtuk győzni Beliált és megvédtük őket, nem?
-Megrémítettük őket! - sziszegte. -És mi lett volna, ha rájuk támadunk?
-Az erősek mindig rémisztőek, de kizárt, hogy bántottuk volna őket! -a férfi láthatóan megrögzötten ragaszkodott a véleményéhez, mégis volt valami Lens számára ismerős ebben a makacs hozzáállásában.
-Az erő viszont jó lenne... -értett egyet kissé elábrándozva. -Ki tudja, mikkel futhatunk még össze ideát. -aztán őszintén csillogó szemeit a férfira vetette. -Ha tudnám, hogy nem ártok vele másnak... De arra nincs garancia. -zárta le csalódottan. Viszont az arctalan, mint egy valódi kísértő, mézédesen csepergő szavakkal mindent megtett, hogy meggyőzze a lányt.
-Csak egy kicsit engedd be azt, akik talán vagyunk! -Leni a fejét rázta, nem emelte fel a hangját, de határozottan tiltakozott ellene.
-De, ha az, akik talán vagyunk elveszi az irányítást, azzal mindenkit bajba sodorhatunk. Kik vagyunk mi egyáltalán?! -csattant fel a mondandója végére. Észre sem vette, mikor állt fel újra, csak azt tudta, hogy épp a férfi vállaiba kapaszkodva próbálja érvényesíteni az akaratát, de arra nyilván nem számított, hogy a férfi a pillanat hevében ugyanígy rászorít az ő vállaira.
-Azt neked kell tudnod! Egyébként meg sok a feltételes mód, ha nem biztos, akkor simán lehet, hogy nem ártunk senkinek.
-De benne van a pakliba az is, hogy igen! -vágta rá a szőke, kiszabadulva az érintéséből.
-Meg az is, hogy meghalunk! -förmedt rá széttárt karokkal a férfi. Aztán újra közelebb araszolt a szőkéhez. Ő elhátrált kis lépésekben, amíg nem érzett valami érdeset a hátának nyomódni. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, egy fa vaskos törzsének ütközött. Kelletlenül felnézett, de még ilyen közelségből is csak elmosódó foltokat látott ott, ahol egy arcnak kellene lennie. Nem tudta, hogy azért nem képes visszaemlékezni a vonásaira, mert olyan rémisztőek lennének, vagy valami más áll a háttérben. De az a hang... Biztos volt benne, hogy ismerte, noha a környezetében senkihez sem tudta volna kötni. Ahogy az ismeretlen két oldalon a karjával megtámaszkodott a feje mellett, hogy menekülő utat se hagyjon a számára, az egész olyan otthonosan derengett előtte. Bár félnie kellett volna a kiút hiányában, megnyugvást érzett a másik közelségétől. -Nincs eleged a beszariskodásból? -súgta a füle mellé hajolva egészen közel, hogy forró lélegzete a lány tarkóját cirógatta. -Próba szerencse, ezt te is tudod! -nézett ismét „szembe" a lánnyal. -Próbáljuk meg! -nógatta. -Emlékezzünk! -és a szavai célba értek, mert a korábbi rettegés már sehol nem volt a keskeny vonások közt. Csak keseredett indulat, amely néhány kósza könnycseppnek is utat engedett a lány arcélére csillámló vonalat festve.
-Nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem. -a férfi hátrált egy lépést, Lens pedig puhán a térdeire zuhant. A föld alatta ugyanolyan sötét volt, mint a temető, alig bírta kivenni a keze alatt megbúvó virágok alakját. Leszakított egyet, de csak a fejét, forgatta a kezében, türelmetlenkedve játszott vele kifejezéstelen arccal, amíg, akár egy égett papírlap legszárazabb pontja, el nem porladt az ujjai közt. Akkor újra feltekintett, mintha tanácsot várna, megerősítést. -Az illúzióból való kitörés, meg azok a mozdulatok... Ez nem én vagyok. -az elmosódott arcú a nyelvével csettintett megelégelve a szőke csökönyösségét.
-Azt képzeled, hogy ennyire gyengék vagyunk? Egy áz meg egy gyerek védelmére szorulunk tán?
-Nem...? -meresztett rá értetlenkedő szemeket a halandó.
-Jó, hogy nem! -csattant fel paprikás hangulatban a férfi. -Nem kellenek nekünk! -minden egyes szót külön kihangsúlyozott, még ha tudta is, hogy a lányt csak bántani fogja ezekkel.
-De igen, egyedül egy lépést sem tehetnék! Sosem jutottam volna ki innen! -kelt a társai védelmére, de hiába. Földön túli nevetés zendült a másik torkából. Sötét, és jeges, mint az éjszakai szélben egymásnak koccanó fél-olvadt jégcsapok.
-És ezt azért mondod, mert nem akarod, hogy jelentéktelenné váljanak, vagy mert tényleg ennyire hülye vagy? -vetette fel színpadiasan kitárt karokkal, hátra húzott vállal, ami még jobban kiemelte a ruhájának aranyozott válldíszét.
-Mi történik, ha elismerem az igazad? -érdeklődött a lány, de a hangszálai reszketeg produktuma elárulta, hogy sosem merné ezt elismerni magában.
-A mi igazunkat! -majd leguggolt a lány elé, bár értelme igazán nem volt, hogy szemkontaktust keressen vele, nem csak mert a szemei nem látszottak, hanem mert a lány búzakék íriszei oly mértékű távolságot mutattak, ahonnan nehéz is lett volna visszaterelni a jelenbe. -Az lehetsz, aki vagy. -fogta két meleg tenyere közé a halandó arcát. -Nem ezért kedvelt az elejétől kezdve? Mert őszinte voltál? Most miért akarod átverni a gyengeséged illúziójával? -vádlón peregtek a szavak láthatatlan szájából, mikor a lány szemeibe visszatért a fényesség.
-Ez nem átverés, csak nem tudom, hogyan legyek erős. -felállt a blúz nyakánál magával ráncigálva a szőkeséget és a hörgések megint mintha csak közvetlenül a fülük mellől hangoztak volna.
-Akkor rohadt gyorsan találd ki, mert ez most már tényleg nem játék! -kiabálta túl a tömeget, majd a blúz nyakát eleresztve, a lány mellkasán taszított egyet és belökte a holtak tömegébe, akik azonnal rávetették magukat. Harapták, tépték, marcangolták csontosodó tagjaikkal és vérmesen csattogó fogaikkal, mint a veszett kutyák, de mielőtt a fájdalom utolérhette volna, a lány verítéktől csapzottan, zihálva ráncigálta ülésbe saját magát.
Időbe telt, mire a szeme előtt nem táncoltak villódzva az álom rémképei és tisztult látása előtt újfent megjelentek a pokol legkevésbé sem megnyugtató képei a kőfalakból lógó láncokkal és rozsda emésztett létére mégis törhetetlen vasajtókkal.
Hallotta az egyenletes szuszogást a teste mindkét oldaláról, majd jobbra tekintett a félistenre. Figyelte az emelkedő mellkast, a félig elnyílt ajkakkal. Minden erejét összeszedve igyekezett felvenni a ritmusát, hogy megnyugodva végre tisztán tudjon gondolkodni.
Percek repültek ki az idő vasfogán, mire sikerrel járt és akkor kelletlenül érintette meg a fekete hajú arcát.
-Srácok! Hé, ébredjetek! -susogta finoman megrázva elsőnek az ázt, majd a fiú vállait is. Loki fújtatva dörgölte ki az álmot a szeméből, ahogy sietve ülésbe tornázta magát. Peter először csak oldalt váltott, mint aki még mindig „hatláb mélyen" szundikál, de a lány fáradhatatlan unszolására végül feltápászkodott letörölve azt a halvány nyálcsíkot, ami időközben szerte rügyezett a szája sarkából.