Team Free Will!

34. fejezet Belsőellenség

Lokit a szoba frusztráló magánya nem hagyta nyugodni. Már nem érzett dühöt vagy szomorúságot amiatt, amit Eleanor mondott, ellenben ürességet és érdektelenséget a világ iránt, amely körülvette. Mintha minden értelmét veszítette volna, ugyanakkor értette az eset különös logikáját és a maga módján egyet is értett vele.

Felemelte a könyvet a földről és leporolva visszaállította a komódra. Mindenképpen el akarta terelni a gondolatait valamivel, legyen az akár a legjelentéktelenebb dolog is. Az jutott eszébe, meglátogatja Maryt, ha ne adják a nornák, valami utóhatása lenne az átoknak, noha csekély esélyt látott rá. Meg aztán a gyermek azért mégis csak izgatta a fantáziáját, elvégre nem mindennapi látvány maga a sátán gyermeke.

Mikor megjelent a nő ajtajában, az még mindig kissé sokkoltan és bizonytalanul invitálta be a helyiségbe. Szót nem is váltottak, ahogy az ölében ringatta a gyermeket, ami furcsán idilli és kényelmetlen képet festett. Kényelmetlent, mert belegondolt, hogy egy nap talán Marieval is lehet ilyen pillanatuk, de ahhoz a jövőhöz most vágtak el minden szálat vagy talán soha nem is volt esélyük ilyesmire.

-Megfoghatom? -bukott ki belőle akaratosabban, mint szerette volna. A gyermek szorosabban fogta a nőt és Mary valósággal elrántotta előle. Loki lefagyott és ugyanaz az érzés rohanta le, ami akkor, mikor először rájött milyen fajba is tartozik. -Azt gondolod, hogy bántanék egy gyermeket? -keseredett el és Mary valószínűleg nem számított ennyire emberi reakcióra attól, aki ennyire távol áll egy emberi lénytől. Megesett rajta a szíve és habár hezitált, felé nyújtotta a gyermeket, de végül mégis inkább meggondolta magát. Épp mielőtt az áz érte nyúlhatott volna. -A hiedelmekkel ellentétben gyereket még nem ettem... Csak mondom. -tisztázta le, bár nem győzte meg a nőt.
-Egyetértesz velük? -faggatta erőtlen hangon. Loki gondolkodóba esett.
-Megölném, ha erre gondolsz -jelentette ki meglepően őszintén és vér komolyan. A hatás nem maradt el, Mary szemei valósággal vérben forogtak.
-Takarodj innen! -sziszegte szorosabban tartva a szótlan kicsit. Persze az áz azonnal elmagyarázta a gondolatmenetét.
-Nem fogom bántani, de lelépni sem -adta a nő tudtára, aki, habár gyanakvón pillogott fel rá, mégis megkönnyebbült sóhajt hallatott. -Valami akkor sincs rendben veled -jegyezte meg úgy mellékesen, ahogy szemügyre vette a nő szeme alatti sötét karikákat és érezte, hogy teste rengeteget gyengült, amit aligha tudhatott be a pokolnak, de Marie ténykedése sem okozhatott ekkora bajt, mivel még idejében leállították. Nem tetszett neki ez az egész, de nem jött rá, hol itt a buktató.
-Nem tudom, mire akarsz kilyukadni... -vágta rá a nő értetlenül. -Jól vagyok, fáradtan, de jól!-állította megkérdőjelezhetetlenül, persze az állapota akkor is hagyott kívánni valót maga után. Még egy kísérletet tett, hogy megérintse a gyermek hátát egyáltalán nem bántón, inkább kedvesen és nyugtatólag, Mary elkapta a karját és habár az áz ennek ellenére is hozzáérhetett volna a kicsihez, tiszteletben tartotta a vadász anyai ösztönét. Azonban mikor lenézett a kézre, mely az övét fogta, egy furcsa, kerek sebet látott Mary alkarján. Nem sokkal a csuklója fölött. Kerek, szívásszerű nyomot, amit nem tudott beazonosítani, pedig ismerős volt a számára, csak azt nem tudta, honnan. Visszanyelve a kérdéseket, amelyeket fel akart tenni a nőnek, inkább elvonult annak területéről és mímelve azokat a polaroid fotómasinákat az emlékéből megalkotta a sérülés fényképét, amellyel Fury irodájához robogott.