Team Free Will!

47. Fejezet Hangzavar

Lopva settenkedett, mint az árnyak. Feszülten figyelt minden zajra, neszre a közelben. Szőke tincsei az arcába hulltak, alóluk figyelt sas szemekkel. Általában ügyesen tájékozódott az ismeretlen helyeken is, de most mindent különösen idegennek érzett, még a saját hajszínét is és abszolút nem fért a fejébe, hogyan, s mi célból kötött ki ezen a helyen?

A közeledő léptek zajára benyitott az egyik ajtón, amely alól nem szűrődött ki fény. Takarító szerekkel volt tele és modernebbnél modernebb műszerekkel, amelyek szintén a már említett célt szolgálták. Épp időben húzódott be ide, mert a jövevény, vagy jövevények pont ezt a folyosót választották az elhaladásra.

A cipők koppanása a padlón egyre erősödött, a lány szívverése azokkal egyetemben gyorsult fel. A tenyerét a szája elé tapasztotta, hogy visszafojtsa a légzése zaját. Még utoljára reménytelenül körbepillantott a kis raktárhelyiségben, de nem volt másik kiút vagy egy valamire való zug, ahová bevackolhatta volna magát, ha az a valaki a folyosón pont ide kívánt betérni. Miért is nem a következő ajtón nyitott be?! Már hiába siránkozott rajta, nem tehetett mást, mint hogy várt, némán és reménykedett, hogy elhaladnak mellette.

Csakhogy, a léptek megtorpantak. Nem egyszerre, egymás után. Legalább két ember állt az ajtó előtt, vagy ha szerencséje van, kicsivel messzebb az ajtótól.

-Tudom, kérdeztem már, de tényleg nem lát arra semmi esélyt, hogy úgy hozza helyre ezt a káoszt, ahogy a legutóbbi „kómát"? -a hang ismeretlen volt, öblös, erős és csak nem tartozhatott egy egyszerű takarítóhoz. Hallotta már valahol, ha jobban végig gondolta, de hol? Vagy inkább mikor? A lány lassan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt és most, hogy félig megnyugodott, könnyebben figyelt a beszédre, amit az ajtó túloldalán folytattak. Nem moccant, akár egy kőszobor, így is elég jól hallotta őket, mert nem finomkodtak a hangerővel, mint akik biztosra vették, hogy egyedül vannak.

-Már többször megpróbáltam, ennél fogva lassan megérthetné végre, hogy képtelenség! -felelte a másik, de ez a hang koránt sem hatott idegennek. Épp ellenkezőleg, de ki lehetett az? Tudta, hogy nem mozdulhat és az ajtón egy fia üveg vagy normális kulcslyuk nem volt, hogy kilásson azon keresztül, mégis úgy furdalta a kíváncsiság, az ismerős hang tulajdonosának rejtélye, hogy tett egy lábujjhegyes lépést az ajtókerethez. Ki lehet az? Hát persze! De az nem lehet! Loki? Lehetséges volna?

A rés a keret és a fal között nem válaszolta meg a kérdést, hiába tapadt rá egyre reményvesztettebben. Túl szűk volt, a fény is épp, hogy csak beszökhetett rajta.

-Ezek az emlékezetkiesések és az, hogy a fizikai teste is hozzáidomul... Ezúttal napokig kellett mesterséges altatásban tartani, mert a hirtelen csontnövekedés, és most az orvosszakértőt idézem: „pokoli kínokkal jár"! Mintha azt mondta volna, hogy az a lány magának igenis fontos, de legalábbis nem közömbös. Ha ennyit sem töri magát a megoldásért, milyen az, ha közömbös valaki iránt? -a lány fülelt, habár nem egészen értette, miről folyik, vagyis inkább kiről folyik a szó. Elég fontos lehetett, ha az a férfi nem rest provokálni Lokit miatta, már ha tényleg Loki volt az.

-Nem maga miatt vagyok itt, ezért badarság volna elfelejtenie, Fury, hogy hol a helye, meg hogy mi a különbség kettőnk között. -á, szóval Furyval beszélget, de vajon mi lehet a kapcsolat kettejük között? Miért dolgoznak látszólag össze? Meg kellett tudnia. -Én Loki vagyok, Asgardból és nem egy a kis talpnyalói közül, akik ugranak, amikor csettint! Teszem, amit kell, meg ami a képességeimből kitelik, de azt nem kell eltűrnöm, hogy utasítgasson, mintha a szánalmas egysége tagja lennék! -azaz, mondd is meg neki! De kérdés, ha szabadon helyre teheti Fruyt, akkor vajon miért segít neki? Ahogy ezen merengett, újabb dübörgést hallott a folyosó felől. Valaki futott valahová, de nem tudta ki és hová és habár az illető még jó messze járt, megvolt a sejtése és mindeközben azok ketten zavartalanul civakodtak tovább.