Team Free Will!

14.fejezet Az eskü megköttetik

A landolás aligha volt kellemesnek nevezhető és sem ágy, sem egyéb puha holmi nem tompította azt, mint Alice esetében, de ez nem éppen Csodaország. Időbe telt, míg sajgó tagjaikat kinyújtóztatva talpra kényszerítették magukat hőseink. 

-Nos... Üdv a purgatóriumban.- tárta szét teátrálisan a karjait a szőke. Dean sokat mesélt neki a helyről, arról is, ahogy Bennyivel találkoztak, ezért kapásból egy erdősebb rész felé fordította a tekintetét, amikor is a félisten szavai csendültek fel a hallójáratában. 
-Mit keresünk?- a halandó a felelet előtt körülményesen végigfuttatta a tekintetét a körülöttük fekvő természeten, már ha ezt egyáltalán lehetett annak nevezni a teljességgel régies fotókhoz hasonlító közeggel színek és egyáltalán életjel nélkül, de valahogy mégis csak volt benne valami őszinte... A hely, ami meg sem próbálja színesnek, biztatónak eladni magát, nem úgy, mint a felszíni nagyvárosok, amelyek a festés mögé rejtik a folyton lappangó mókuskereket. 
-Egyelőre éljük túl, aztán ha minden flottul megy, akkor egy Benny nevű vámpírt fogunk keresni, mert ő tudja, hogy hol a portál. -magyarázta a lány leporolva csupasz térdeit. A férfi végignézve a szakadt viseleten levette fekete köpenyét és a szőke kezébe nyomta, aki mindenféle habozást mellőzve bugyolálta be vele magát. 
-És azon a portálon átjutunk?- tudakolta a Loki vesébe látó pillantásokkal letámadva a szőke lányt. Leni elmélázva kutatott a megfelelő szavak után, majd látványosan nyelve egyet a következőt válaszolta: 
-Csak az emberek. De mivel varázsló vagy, ezért gyanítom, hogy képes vagy átverni... 
-Meglepődnél, milyen könnyen.- vágta rá az asgardi férfi, hiszen a trükkjeivel még a mindent látó Heimdallt is képes volt átrázni végtelen sokszor. 
-Nos, ebben reménykedtem.- mosolyodott el a halandó. Egy szó nélkül indult el az erdőség felé, a félisten pedig hasonlóképpen minden felesleges megjegyzést mellőzve követte őt. Talán fél órája sem menetelhettek, amikor a vadász halkan, de jól artikuláltan hangot adott a kicsit sem alaptalan üldözési mániájának. -Érzed ezt?- kérdezte anélkül, hogy a társa felé pillantott volna. Követték őket, ezt biztosra vette, a tarkóján az aprócska szálak kíméletlenül jelezték, hogy valami nincs rendjén. 
-Mintha követnének?- kíváncsiskodott a herceg. A szöszi rábólintott. 
-Aha... -egyelőre egyikük sem tett semmi különöset, csak mentek tovább az eddigi tempójukat kihasználva, aztán a Winchester, figyelmesen végigmérve az előttük elterülő terepet, újabb kérdést zúdított a mágusra. -Vadásztál valaha?- a faggatózás váratlanul érte a sötét hajút, de aztán nem látta értelmét takarékoskodni a válasszal. 
-Áporszarvasra, bár így belegondolva Fenrir megszelidítése sem volt épp egyszerű... 
-Fenrir... -ismételte el a nevet a szőke. A szeme előtt egy fekete farkas képe villant fel. -A Földön úgy szól a mese, hogy az a farkas a te fiad... -magyarázta meg. Loki sértetten ráncolta a homlokát. 
-Vérségi kapocs nem köt vele össze. -mondta megcáfolhatatlanul. A Lens szívesen hallgatta volna a másik verzióját a vikingek mondaköréről, de mintha csak egy hurkot húznának egyre szorosabbra körülöttük, úgy érezte az ellenfeleik gyorsuló iramát. Pillantását a tőlük alig tíz méterre terülő méteres sziklán legeltette, amely ketté osztotta az általuk választott ösvényt. 
-Értem... Figyelj, ha elértük azt a kőtömböt, ketté válunk! -adta parancsba, noha a hangsúlya sokkal inkább utalt egy javaslatra, mint utasításra. -Akkor fognak támadni...- fejezte be a gondolatot. A férfi elégedett vigyorgásba kezdett. 
-Ösztön? -Tudakolta, a lány pedig aprót biccentett. 
-Te is érzed a vérszomjukat, nem? -nem is tagadhatta volna, hogy a szőkénél is jobban érzi, hiszen akármelyik csatájára gondolt vissza, az ellenfél is hasonló kisugárzást mutatott, mielőtt támadásba lendült volna. -Egy vadász megérzi az ilyet.- tette hozzá a földi, majd mintha csak fennhangon gondolkodna folytatólagosan mondta a következőt:  -Úgy settenkednek, mint a vérfarkasok, de ők nem támadnak falkában. Azt csak a vámpírok vagy a leviatánok teszik. Nincs fegyverünk... Az első, akinél fegyver lesz, a célpontunk, érted?- ezúttal már nem restellett a csíntevő felé fordítani a tekintetét, aki viszont csak arrogánsan lerendezte ennyivel: 
-Ha túlélésről van szó, szükségtelen kioktatnod!- a halandó, noha jobbnak vélte visszahőkölni, a szája mintha önálló életre kelt volna úgy tört ki belőle a szarkazmus. 
-Naná, nem is értem, mit kerestél a pokolban...- alig lehettek néhány lépésnyire a megbeszélt helytől, amikor a szöszke intésképpen Loki felé pillantott. -Ne feledd, hogy halottak... Mi nem tudjuk megölni őket, mert felélednek újra és újra, most az időn múlik minden!- ahogy azt sejtette, nem vérfarkasok támadtak rájuk, de szerencséjükre nem is leviatánok. A sziklánál kettéváltak, a félisten balra a midgardi jobbra indult, majd néhány méterre a kőtömbtől szembefordultak ellenfeleikkel, akik kénytelenek voltak a példájukat követve kettéválni. Heten lehettek összesen, meg sem próbálták elrejteni az agyaraikat. Háromnál volt fegyver, de csak amolyan talált holmikból összeeszkábált balta és dárda, meg egy hegyesre faragott lábszárcsont.
A baltás, a csontos és még két társuk a félisten nyomába eredt, míg a dárdás és két másik a lány után. Az asgardinak nem volt nehéz dolga, bár előbb, hallgatva a földlakóra, kihasználva könnyed mozgását, ügyesen kirúgta a baltát a vámpír kezéből, amit aztán még a levegőben megragadva el is kapott, majd a volt tulajdonosa vállába állított, vagy tíz centi mélyen, de pasas csak megremegett és folytatta a támadást, ahogy a vérét látva a többiek is elvadultan igyekeztek közrefogni Lokit. Akkor viszont a kezei között átható zöld szikrák villantak, a következő percben pedig eljegesedett tetemek terítették be a poros földet. 
A szőkének nehezebb dolga volt, nem mozgott olyan pihe könnyen a pokol után, mint szerette volna. Az első rúgást, amit a dárdát tartó jobb térdére mért volna, elvétette és kis híján elveszítette az egyensúlyát. Közben a másik kettő mögé került és hárman elvágták előle a menekülő utat. Zihálva forgatta a fejét minden lehetséges irányba, míg végül a háta találkozott a sziklával és nem maradt esélye hátrálni. A szemeit reménytelenül zárta össze, ahogy azok hárman vicsorogva lendültek felé. Egy halk sikoly csusszant ki az ajkai közül, amikor elcsendesült minden és jóleső hűvös telítette el a levegőt.