Team Free Will!

19. fejezet: Egy tökéletes trükk előkészítése

A fekete hajú ijedten harapott a szőke ajkába, mikor meleg folyadék csordogálása terítette be mindkettejük hasának tájékát és a halandó körme az istenség kézfejének bőrébe mart, ahogy szorosabban fogta a fegyvert.

A férfi egy rántással kihúzta az éles tárgyat a hús közül, mire a lány erőtlenül zuhant mellé az ágyra. Loki gondolkodás nélkül szorította mindkét kezét az erősen vérző sebre.

-Mért tetted?! -kiáltotta a döbbenettől fátyolos szemein át nézve a szőkét. -Nem foglak megmenteni... -szögezte le, mintha csak önmagának sulykolná. Lens arcán a pillanatnyi mosoly fájdalmas grimaszba fordult át. Kénytelen volt oldalra fordítani a fejét, ha nem akart belefulladni a saját vérébe.

-Tudom... -köhögte. -De téged nem tudnálak... Még ezért sem... -nagyon nehezen beszélt, főként, hogy az asgardi kezei túl erősen szorították a sebét. A smaragd szemek nem néztek az arcára, csak a vörössé festett bőrt fürkészték és ahogy a fehér ujjai közül kisebb patakokban átfolyik az éltető nedv.

-A legrosszabb az egészben az, hogy hiszek neked. -suttogta. Abban a percben bánta az egészet, a tervet, a veszekedést, önnön dühét és haragját, mindent. Mintha újra a szakadék szélén állva próbálná bizonygatni magának, hogy mennyire jelentéktelen is az emberi faj. Nyelt egyet, majd üres szemei megkeresték a szőke kék íriszeit. -Tudod, hiányozni fogsz egy kicsit... -ismerte be. A haldokló megfeszült és köhögésben tört ki.

-Sajnálom... Kérlek, ne hagyd cserben őket... Jobb vagy ennél... -erőtlen kezével a férfi arcát kereste, de nem ért el addig. Semmit érintve zuhant vissza az átnedvesedett ágyneműre.

-Még mindig nem fogod fel?! -fakadt ki a fekete hajú. Erősebben nyomta a sebet és magából kikelve kiáltozott. -Hallgass el! Hallgass örökre... -a szőke egyre kevésbé érzékelte a valóságot maga körül, majd felvont szemöldökkel erősen fókuszálva próbálta élesebben látni a félisten arcát.

-Ha erre vágysz... Mért nem engedsz elvérezni? -az áz dühe erősödtével csökkent a szorítása és már csak szitkozódva ismételgette:

-Fogd be! -de a szőkének igaza volt, réges-rég elereszthette volna, de képtelen volt rá.

-Védd meg őket... Könyörgöm... -suttogta, mert már képtelen volt a hangos beszédre. A valóság körvonalai csökkenni kezdtek, mintha egyre szűkülő csövön át kémlelné az eseményeket és a tagjai zsibbadtak.

-Gyerünk már! Mért nem tudsz csak egyszerűen meghalni?!

-Azért, amiért te se...m hagysz még... -motyogta válaszul és mintha a rubin cseppek folydogálásán kívül minden a végletekig lelassult volna körülöttük. A kimondatlan szavak rájuk nehezedve váltak mimikává, míg nem az az utolsó, a lámpa sárgás ragyogását kölcsönző sós csepp is el nem veszett a szőke fürtök között, ahogy meggyengülve hunyta le szemhéjait.

Az asgardi olyan szitokáradatot eresztett szélnek, hogy azt véletlenül sem vethetném papírra. Átkozta az életet, a találkozást, mindent, amik ők ketten voltak, vagy lehettek volna és mindent, ami önmaga, ahogy a gyógyító fény átszőtte a vörös patakot olyan fehérre mázolva, mint a hó.

A folyamat sok percet lopott el, míg végül a szőkés pillák tonnás súllyal megrezdültek és a félisten anélkül, hogy észrevette volna, a folyosóra teleportált, ahol összegörnyedve egy beugró fémlemeznek támasztva a hátát némaságba burkolózott, dermedten, mint a sarkvidék kövei.

Nem vágyott a saját gondolataira, mindent el akart csendesíteni. Feszülten koncentrált, hogy ráncba szaladt a homloka. Néhol hátradöntve fejét, engedte, hogy az durván érintkezzen a fallal, hiába érezte az ebből fakadó fájdalmat.