Team Free Will!

23.fejezet Pokoli túra halálos kitérőkkel III. A tűz birodalma

Tabris az ereje nagyrésze nélkül nem tehetett mást, minthogy emberileg lehetséges módon bekötözte a félisten sebeit, annak palástjából leszaggatott, rögtönzött kötszerrel. Fáradt tekintetével többször is végigmérte a károkat, majd egyhangúan beszélt a démonhoz.
-Napokig tarthat, míg visszanyeri az eszméletét... -Crowley horkantott. Jól tudta, hogy annyi idejük nincs. Ki tudja, Beliál mikor bukkan fel egy újabb löket angyali kegy reményében és ami még ennél is idegőrlőbb volt, mi a garancia rá, hogy a Maryt elrabló rejtelmes szörnyeteg nem köszön rájuk az idő alatt, míg a szőke istenség az igazak álmát alussza.
-Ha megosztom veled az erőm egy részét, megígéred, hogy a gyógyítására használod és nem repülésre? -gyanakvón emelte fel egyik szemöldökét, majd mikor a lány válasz helyett nyakát behúzta a vállai alá, hogy még véletlenül se kelljen a férfi szemeibe néznie, mellé térdelve Crowley mély hangján duruzsolt a fülébe. -Mert, ha véletlenül erre vetemednél, Beliál úgy is ismét elkapna... -szükségét érezte nyomatékul a reszkető testhez még közelebb húzódnia, hogy ajkaival a vörös hajú fültövét érintse, s most már csak suttogott. -Elismerem, önző vagyok, de az angyalok sem védtek meg téged. -lágy csókot hintett a bőrfelületre, s csak utána duruzsolt tovább, hogy az angyal beleborzongott. -Csak én védhetlek meg, senki más... -a nő elgyötörten biccentett, jelezvén bizalmát a férfiban, aki ezután jobb kezét az angyaléra helyezte, s az anyjától tanult mágiája velős részét engedte át a gyengébbnek. Éles koncentrációja kizárni kényszerített mindent körülöttük. Csak ők voltak ketten és a mágia, amely összekötözte kettejüket.
Ahogy az angyal felnézett a démon szemébe, átláttak a porhüvelyek húsán, egymás igazi valóját szemlélhették meg, titkok és hazugságok nélkül...
Aztán a pillanat véget ért, mikor a lány kisebb sérülései is elenyésztek. Ha szökni is akart, elvetette az ötletet, csak az ájultra szegezte figyelmét és a kölcsön kapott erőt vegyítve saját maradék energiájával percek alatt magához térítette a szőkét.
Tabris kimerülten pihegve vetette hátát Crowley mellkasának. Bár nem mondta ki, hálás volt azért, hogy a férfi nem tolta el magától, biztos támaszként tartotta, mint egy törékeny virágszálat szokás.
-Mi történt?
-Épp ezzel a kérdéssel fordultam hozzád az imént... -Thor ülésbe vonva elgémberedett tagjait mély sóhajt vett, amely torokköszörüléssel végződött.
-Mary... -lehelte, aztán azokkal az áthatóan őszinte szemekkel meredt a két élőre vele szemben. -Az egész úgy kezdődött, hogy...

A szőke hajú nő fájó bokájára tapasztotta tenyerét. A „kellemes" földet érésük vált okozójává ezen érzetnek, s mikor a farmernadrágja szárát lassanként feltekerte, felmérve a kárt, megnyugodva tapasztalta, hogy az említett testrészen nem látszott se duzzanat, se elszíneződés.
A nyugalomtól lassult lélegzettel komótosan engedte visszacsúszni a felgyűrt szárat eredeti helyére. Akkor pillantott fel a tőle nem messze heverő páncélos alakra, aki sajgó hátát masszírozta ügyetlenül nyújtózkodva termetes karjaival.
Mary roppant esetlennek találta a mozdulatsort, majd felállva leporolta magát és tekintetét körbe futtatta az egyenetlen sziklafalú zsákutcán, ahová érkeztek.

-Nem egészen így képzeltem... -suttogta, ahogy a félisten odalépve hozzá, hasonlóképp szemlélt meg minden látható négyzetcentit.
-Gondolja, hogy jó helyen járunk? -vetette fel, ami talán ostoba kérdés volt, de a nő türelmesen szemezgette össze az információ morzsákat magyarázatként.
-Kinyitottuk az ajtót, a következő pillanatban meg itt kötöttünk ki... -a biztonság kedvéért, újra körbelesett, majd tovább beszélt. -Mivel a többiek nincsenek sehol, ne váljunk szét, ha lehet! -javasolta és könnyed, kecses léptekkel indult el az egyetlen haladási lehetőségük felé.
Egy járat vezetett csak ki ebből az üres kőcellából, amelyről meglehet, hogy még maga Lucifer sem tudta volna megmondani, hová vezet.
A némaságban rekedt páros tagjai közül Mary haladt elől, a mennydörgés istene pedig egy lépéssel mögötte maradt.
Többször is szemügyre vette a nőt, aki kellemes hanglejtésével, kecses mozdulataival lépten nyomon előidézte édesanyja emlékét.
Rá szorított a Mjölnir nyelének markolatába rejtett érmére, amely a bűnös titkot rejtette a szőke nő elől. Nem értette, Lens miért nem bízik benne, hisz mégis csak a bátyjai édesanyja.
A nő, akinek az arcán már akkor látta a mérhetetlen aggodalmat a lány iránt, aki még csak nem is vér a véréből, mikor először rájuk törték a bunker ajtaját...
Ismerte azt a tekintetet, hiszen Odin is ekképp féltette Lokit, még ha az ifjú bajkeverő ebből semmit sem vett észre.
Ahogy egyre több ilyesmi gondolata támadt, már-már kényszert érzett rá, hogy megtörje a csendet. Kapóra jött ehhez a lassacskán ketté váló ösvény. A sziklafal élesen húzódott a két lehetséges út között elszigetelve azokat egymástól. Groteszk mintákba húzódó árnyékokat táncoltatott körülötte a falra rögzített fáklyák narancsos lángja.
-Merre tovább? -vetette fel a férfi, mikor Mary sarkát megvetve zakatoló gondolatokkal telítődve vezette szemeit jobbra-balra, mintha ettől majd látná, mi található az utak végén. Aztán egyszer csak a bal oldali járatban észrevett valamit.
-Van ott egy másik járat is... -mutatott rá, a szőke férfi pedig hunyorgásra kényszerült, hogy meglássa az említett utat. -Talán próbáljuk meg azt. -Thor bólintva követte a nőt, s ezzel újabb hallgatás vehette kezdetét.
A félisten verejtékező tarkóját dörzsölte, ahogy egyre beljebb vesztek az alagútban, de nem törődött vele, amíg a nő térdeire támaszkodva meg nem állt légszomját csillapítani.
A tüdeje forró levegővel telt fel, az arca lángvörös színben úszott és homlokáról néha-néha a szeme sarkába gördült az izzadtság.