OCEAN EYES|[𝐦𝐢𝐜𝐤 𝐬𝐜𝐡𝐮𝐦𝐚𝐜𝐡𝐞𝐫]|

3|

2021 március

O L I V I A

Az íriszeim lassan siklanak a Tv elsötétülő képernyőjéről a vakítónak ható hófehér plafonra. Az ajkaimat egy reszelős sóhaj hagyja el ahogy az ujjaim végigszántanak a világos tincseimen. Annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja újra a szinglik táborát erősítem még mindig teljesen elveszettnek érzem magam.

Azóta az éjszaka óta egyetlen olyan nap sem telt el anélkül, hogy arra gondolok, hogy mi lett volna ha...

Minden éjszaka elalvás előtt magamat okolom mindenért. Kitartóbbnak kellett volna lennem. Ott kellett volna maradnom Mick mellett. Támogatnom kellett volna őt és segítenem neki. Nem elmenekülni amikor a dolgok nehezebbre fordultak. Az utóbbi egy hónapban nem telt még el úgy egy nap, hogy ne ostorozzam magam a történtek miatt.

Utólag visszapillantva kellett csak rádöbbennem, hogy Mick nem azért viselkedett úgy ahogy, mert elege lett volna belőlem vagy a kapcsolatunkból. A vállára nehezedő nyomás akasztotta ki, s noha már hozzá van szokva a folytonos figyelemhez, az F1-be kerülve sokkal nagyobb tömeg gyűlt köré, minden kis részletet elemezve az életéből.

Mick szépen lassan hullott darabokra a szemem előtt és ahelyett, hogy kitartottam volna mellette, inkább önző módon elmenekültem abban a tudatban élve, hogy ezzel talán megmenthetem magamat és őt is. Nos újból tévednem kellett.

Voltak napok amikor minden könnyebb volt. Ha lefoglaltam magamat és teljesen kimerítettem a testem és az elmémet akkor az esetek nagy részében elég könnyen el tudtam aludni még éjfél előtt. Azonban amikor akár minimális mennyiségű energia is maradt bennem, képtelen voltam álomra hajtani a fejemet. Olyankor vagy egész éjszaka ébren maradtam hibáztatva magamat amiért olyan hülye voltam. Vagy éppen végigsírtam az egész éjszakát amiért megszegtem a Micknek tett ígéretemet miszerint rám mindig számíthat és mindig mellette leszek. Megígértem neki, hogy támogatni fogom minden lépésében, és pont az élete legmeghatározóbb pillanatában léptem le; összetörve a szívét.

Lassan két hónap telt el a szakításunk óta, s azóta egyszer sem hallottam a fiú felől. Noha a közösségi médiában képtelen vagyok elkerülni a róla szóló híreket, de próbálok nem belemerülni a cikkekbe. Szerencsére mivel nem volt olyan nyilvános a kapcsolatunk így nem sokan csámcsogtak a szakításunkon - sőt talán senki sem tudja, hogy vége lett a kapcsolatunknak.

Noha ebben a másfél hónapban párszor rám jött az öt perc miszerint muszáj felhívnom a fiút és beszélni vele, de a körülöttem lévők minden egyes alkalommal sikeresen lebeszéltek arról a bizonyos beszélgetésről. Egyrészt nem pont telefonon a legszakszerűbb megbeszélni a darabokra hullott kapcsolatunkat. Másrészről pedig képtelen lennék a szezon kezdetet előtt összezavarni a fiút, amikor minden idegszálával a versenyzésre kell koncentrálnia.

Mick hiánya teljesen felfordította az életemet. Milyen ironikus nem? Először az fordított a feje tetejére mindent amikor két éve azon a bizonyos nyári napon először megcsókolt és bevallotta, hogy tetszek neki. Most meg az változtatott meg mindent, hogy kihátráltam a kapcsolatunkból mert minden rosszra fordult.

"Liv!" Ijedten szakítom el az íriszeimet a plafonról, lassan vezetve azokat a nappaliba belépő fiú irányába.

Marcus Armstrong az utóbbi időben mindig mellettem volt. Ha fizikailag nem is, de mentálisan mindig számíthattam rá. Nem számított, hogy az éjszaka közepén hívtam fel ő mindig válaszolt és próbált megnyugtatni. Noha akárhányszor a szakításunkra gondolok Mickkel, amikor Marcussal vagyok mindig elfog egy borzasztó érzés.