OCEAN EYES|[𝐦𝐢𝐜𝐤 𝐬𝐜𝐡𝐮𝐦𝐚𝐜𝐡𝐞𝐫]|

13|

2021 július

O L I V I A

Lehajtott fejjel szállok be az autóba Mick mellé, aki hihetetlen gyorsasággal indítja be az autó motorját és tolat ki a parkolóból magunk mögött hagyva a fotósok tengerét. A visszapillantóból tökéletesen látom, ahogy a különböző fényképezőgépek vakujai fel-fel villannak, még így is elvakítva. Az ujjaim fájdalmas ökölbe szorulnak a testem mellett. Korábban is meggyűlt a bajom - bajunk - a fotósokkal, de most minden ezerszer rosszabb lett. Amikor Mick az F2-ben versenyzett - noha óriási figyelem irányul rá - de egyszer sem kerültünk ehhez hasonló helyzetbe, hogy szinte át kell verekednünk magunkat a fotósokon.

A fejemet a támlának döntve pillantok ki a szélvédőn, lustán figyelve a mellettünk elhaladó gyorsabb autókat. Az ujjaim összefonva hevernek az ölemben, a körmeimmel a bőrömet piszkálva. Minden sejtemmel arra koncentrálok, hogy ne pillantsak Mick irányába, mivel tudom, hogy elég csak egyszer felé fordulnom, hogy képtelen legyek elpillantani róla. Egy-egy piros lámpánál vagy stop táblánál magamon érzem a tekintetét, de az elpiruláson kívül semmi jelét nem mutatom neki, hogy észrevenném a pillantásait.

A futam alatt semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy mit mondjak majd a fiúnak. Most már egyre világosabb, hogy mit szeretnék. Egyre jobban látom, hogy mi lenne számunkra a legjobb és borzasztóan remélem, hogy Mick is hasonló véleményen áll mint én. Tudom, hogy nem változtathatom meg a nézetét, ha valamit akar akkor az nagy valószínűséggel úgy is lesz, még akkor is ha az nekem nem a legjobb megoldás.

Ez a fél évnyi - szünet - rávilágított arra, hogy nekem Mick mellett van a helyem. Az ő oldaláról nem tudok olyan sok mindent, de biztos vagyok abban, hogy ő is hasonló véleményen van mint én magam.

"Ide tudnád adni a hotelkártyámat?" Mick töri meg először a kettőnk közé beállt csendet, amikor a szálloda parkolója elé érve, le kell lassítania a sorompó előtt. Aprót bólintva hajolok előre, majd veszem ki a kesztyűtartóból a kártyát és adom azt át a fiúnak aki mosolyogva köszöni meg. Mick lassan hajt le a mélygarázsba, majd parkolja le az autót a szobaszámához tartozó helyre. A motort leállítva pillant az irányomba, miközben én felé mosolyogva szállok ki az autóból. A táskámat a vállamra akasztva lépek Mick mellé, aki a táskáit a kezébe fogva zárja le az autó központizárját, majd indul el a liftek irányába.

"Képes lettem volna az egészet megenni út közben." Nevetve pillantok le az ujjaim között szorongatott papírzacskóra, miben az egyáltalán nem egészséges vacsoránk gőzölög.

"Már vártam, hogy mikor esel neki." Mick nevetve enged be maga előtt a liftbe, majd lép be ő is szorosan követve. A 8. emeletre vezető gombot lenyomva dől a lift falának a pilláit egy nagy sóhajt követően lehunyva. Kihasználva, hogy nem lát, gyorsan vezetem végig az íriszeimet az alakján. A tekintetem azonban elég gyorsan megakad a fiú helyes vonásain és a bicepsze körül megfeszülő pólóján. S noha próbálom kordában tartani a gondolataimat újra és újra elszabadul minden a fejemben és egy káoszként forognak a gondolatok...

Hosszú idő után most újra azt érzem, hogy egyben van az életem. Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne kezdenem magammal, hogy mit csináljak, hogy könnyebb legyen elviselni a fájdalmat. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz majd újra egyedül túlélni a napjaimat - s noha szinte alig voltam egyedül mégis magányos voltam.

Borzasztóan nehéz volt, hogy már nem hívhatom fel amikor csak akarom. Hogy nem küldhetek neki csak számomra vicces képeket, amikre már csak azért reagál nevetve mert tudja, hogy azzal boldoggá tehet. Hogy nem ölelhetem, nem csókolhatom meg többször. Hogy nem aludhatok többé a karjai között. Hogy nem kelhetek fel mellette, nem mosolyoghatok az irányába, nem élhetem át vele a legboldogabb pillanatait.