OCEAN EYES|[𝐦𝐢𝐜𝐤 𝐬𝐜𝐡𝐮𝐦𝐚𝐜𝐡𝐞𝐫]|

7|

2021 május

O L I V I A

Ha egy kicsit elvonatkoztattam volna attól, hogy kaptam egy tökéletes lehetőséget arra, hogy végre kiszabaduljak otthonról akkor talán jobban átgondoltam volna az ölembe hulló lehetőséget. Amikor Marcus egy nappal a versenyhétvége előtt felhívott, hogy lenne-e kedvem elutazni Monacóba és megnézni a versenyeit csak az járt a fejemben, hogy itt a nagy lehetőségem arra, hogy végre kimozduljak otthonról és egy kicsit utazzak mielőtt a nyári szünetre hazatérek a szüleimhez. Amikor Marcus feltette a kérdést semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy már lassan fél éve nem éltem át azt a bizonyos bizsergést amit a versenypályán töltött napok adtak. Így egyáltalán nem volt meglepő, hogy gondolkozás nélkül azonnal igent mondtam a meghívására.

Noha a szabadedzésről gyönyörűen lemaradtam, de az időmérőre pont időben érkeztem. Azon a bizonyos csütörtöki napon eszembe sem jutott az, hogy az F2-esek mellett az egész F1-es bagázs is jelen van. Fogalmam sincs, hogy hogyan tudtam elfeledkezni róla de valahogy mégis sikerült. Ha akkor amikor Marcus felhívott eszembe jutott volna, hogy a volt barátom vasárnap versenyezni fog ugyanazon a pályán akkor talán nemet mondtam volna.

Ha eszembe jutott volna az, hogy a Paddock területén bármelyik pillanatban összefuthatok Mick-kel akkor biztosan egy határozott nemet kapott volna Marcus a kérdésére. De utólag rájöttem, hogy kár ezen agyalni. Ha a Sors azt akarja, hogy találkozzunk a hétvége folyamán akkor bármennyire is próbálkozok nem fogok tudni kibújni alóla. Ha az van megírva, hogy a hétvége folyamán találkoznunk kell akkor találkozni fogunk.

Amikor igent mondtam a legjobb barátomnak csak az járt a fejemben, hogy végre hosszú idő után újra láthatom őt versenyezni. Végre újra részese lehetek a száguldó cirkusznak és az azt körülvevő pezsgésnek. Már ha csak a versenyre gondolok a karom libabőrös lesz és a vérem forrni kezd. Pedig nem is fogok versenyezni.

Aprót rázva a fejemen szabadulok meg a gyorsan kavargó gondolataimtól. Egy utolsó pillantást vetve a tükörképemre lépek ki a hotelszoba ajtaján. Egy halvány mosollyal az ajkaim körül ejtem a szobakártyámat a táskám mélyére az ujjaim közé véve az egész versenyhétvégére érvényes belépőmet, s akasztom azt a nyakamba. A lifttel pillanatok alatt leérek a földszintre ahol szinte azonnal kiszúrom Marcus alakját. A fiú a falnak dőlve, a tekintetét a telefonjára vezetve várakozik szinte figyelmen kívül hagyva a körülötte álló alakokat. 

"Jó reggelt." Vigyorogva lépek Marcus elé, aki a telefonjából felpillantva egy lágy mosollyal köszönt. "Várod már a versenyt?" Izgatottan teszem fel a kérdést, az ujjaimat a farmernadrágom farzsebébe csúsztatva. 

Meglepő módon az előző napokban egyáltalán nem izgultam annyira mint a mai napon. Amikor Marcus körözött a pályán minden erejét beleadva abba, hogy megelőzze az előtte haladó versenyautókat meg sem fordult az a fejemben, hogy bármi baj történhetne vele. S noha bennem volt egy minimális félelem de mégsem vette át a hatalmat az elmém felett. Izgultam a fiúért és bíztam abban, hogy az összes versenyen a lehető legjobb eredményt tudja majd elérni.

De ma, hogy a hétvége legfontosabb versenye következik, a gyomrom szinte azonnal egy fájdalmas csomóba ugrik. Reggel az izgatottság helyett borzasztóan idegesen keltem fel, ami még mindig körülöttem lebeg. Fogalmam sincs, hogy miért aggódok jobban a volt barátomért mint a legjobb barátomért. 

Egész délelőtt próbáltam lefoglalni magamat, hogy legalább a verseny idején kívül ne idegeskedjek fölöslegesen, de most ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök a rajthoz a testem minden sejtje megfeszül.