OCEAN EYES|[𝐦𝐢𝐜𝐤 𝐬𝐜𝐡𝐮𝐦𝐚𝐜𝐡𝐞𝐫]|

11|

2021 július

O L I V I A

Mick balesetét követő beszélgetésünk után egyszer sem beszéltem a fiúval. Talán az egyik oka lehet, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk a saját dolgainkkal, azonban a saját oldalamról biztosan tudom, hogy szándékosan nem kerestem őt. A mentségemre szóljon, hogy Mick sem keresett engem.

Az elején kicsit zavart, hogy nem beszélünk - de mégis, hogy is tudnánk normális módon kommunikálni egymással? Az ő nevében nem beszélhetek de nálam még elég erősen jelen vannak a fiú iránti érzéseim. S noha már fél év eltelt a szakításunk óta, elég sok minden történt az utóbbi hónapokban. Kezdve a pánikrohamommal amin Mick segített végigmenni, majd az ő pánikrohama Monacóban. Tudom, hogy mindkettőnknek megvannak a saját gondjai, és talán hallgatnom kellett volna az eszemre, amikor áthívtam a fiút, hogy megkapjam a válaszokat a fejemben kavargó kérdésekre - de talán így kellett történni mindennek. Talán ez volt megírva abban a bizonyos nagykönyvben. Már csak az az egy kérdés, hogy mindezek után közös lesz-e a sorsunk vagy sem.

"Olivia!" Ijedten ugrok egyet ahogy meghallom a nevemet. A tenyeremet a mellkasomra szorítva fordulok meg a tengelyem körül, az íriszeimet Marcus közelgő alakjára vezetve. "Nem ilyen fogadtatásra vártam, hogy őszinte legyek." Egy lágy grimaszt vágva süllyesztem a telefonomat a farzsebembe, majd egy gyors lépéssel átszelve a fiú és köztem lévő távolságot ölelem őt magamhoz.

"Szia." Vigyorogva lépek el tőle, a tekintetemet a Ferrari logóval ellátott bőröndjére vezetve. "Szerintem túlságosan elkényeztet téged a Ferrari."

"Mindenkinek van ilyenje." Marcus az egyik karját átdobva a vállamon pillant le rám, miközben elindulunk a repülőtér kijárata irányába. "Ha nem tűnt volt fel, Mick is előszeretettel használta."

"Nem szükséges ám minden beszélgetésünk során felhozni őt." Az oldalába csípve mormolom a szavakat, a napszemüvegemet az orromra húzva ahogy kilépünk a hűtött terminálból a meleg angliai levegőre. Marcus a fejét rázva kapja elő a saját napszemüvegét az íriszei elé téve azt.

"Pedig imádom nézni a szenvedésedet." Nagyot sóhajtva lököm le a fiú karját a vállaimról, miközben előhalászom a kocsikulcsot a zsebemből. "Én vezetek." Marcus egy hirtelen mozdulattal kapja ki a slusszkulcsot az ujjaim közül, egy gyors mozdulattal bedobva a bőröndjét a csomagtartóba. Nagyokat pislogva figyelem ahogy beül a kormány mögé, egy nagyot dudálva jelezve, hogy szálljak be.

"Fura vagy." A szemeimet összehúzva fürkészem a fiút miközben becsatolom a biztonsági övemet. Marcus a vállát megvonva tolat ki a parkolóból, egy csíntalan vigyort küldve az irányomba. "Igen, kifejezetten furcsa vagy."

"Inkább legyek fura, mint hisztis nem?"

"Nem vagyok hisztis." A karjaimat védekezően fonom össze a mellkasom előtt, miközben kipillantok az ablakon kerülve a fiú tekintetét.

"Ó, dehogynem." A fiú hangosan felnevetve válaszol. "Az utóbbi fél évben mást sem hallottam tőled csak azt, hogy Mick így Mick úgy, miért szakított velem, miért szakítottam vele. Marcus szerinted jó döntés volt? Marcus szerinted mindent elrontottam?" Elvékonyított hangon szólal meg, próbálva imitálni a hangomat.

"Nem is így beszélek." Felháborodva fordulok a fiú felé, aki a fejét rázva hajt fel az autópályára. "Meg amúgy is, nagyon béna tanácsokat tudsz adni."

"Nem volt még ehhez hasonlóban részem szóval nem is értem miért csodálkozol."

"Már volt két barátnőd." A szemeimet forgatva veszem elő a telefonomat rácsatlakoztatva azt az autó rádiójára. "Biztos vagyok benne, hogyha akartad volna tudtál volna egy normális tanácsot adni."