OCEAN EYES|[𝐦𝐢𝐜𝐤 𝐬𝐜𝐡𝐮𝐦𝐚𝐜𝐡𝐞𝐫]|

4|

2021 április

O L I V I A

Halkan felnyögve fordulok át a második oldalamra amikor az ablakon beszűrődő napfény a lehunyt pilláimon keresztül is elvakít. Nagyot sóhajtva nyitom fel a szemeimet egy halvány mosollyal az ajkaim körül észrevéve a szobát ellépő világos sugarakat. A telefonomat az ujjaim közé véve pillantok a felvilágosodó képernyőre, aminek az órája túlságosan keveset mutat.

Mintha valami átkapcsolt volna bennem, április eleje óta képes vagyok nyugodtan aludni. Noha nem sokat, mivel az esetek nagy részében már hat óra előtt fent vagyok; de ez mégis csak többet ér mint az eddigi forgolódás egész éjszakákon keresztül.

Megtanultam értékelni a legapróbb dolgokat is. Mint például azt, hogy képes vagyok anélkül aludni, hogy a volt barátomra gondolnék. Hálát adtam az égnek amiért képes voltam végignézni a szezon első versenyhétvégéjét, s noha utána egy ideig borzasztóan nehezen tudtam megállni, hogy ne hívjam fel a fiút; mégis sikerült.

S most, hogy már egy ideje nem is gondoltam a volt barátomra kezdem azt érezni, hogy végleg túltettem magam rajta. Nem érzem a folytonos késztetést, hogy felhívjam őt vagy csak egy üzenetet küldjek neki. Már nem szorul fájdalmasan össze a gyomrom ha véletlen meglátok egy róla készült képet. Nem akadok ki, amikor meghallom a hangját.

Majdnem három hónapig tartott; de túltettem magam rajta. Bár tisztában vagyok azzal, hogy ez még egyáltalán nem végleges. Az talán akkor lesz ha végre képes leszek arra, hogy kidobjam a tőle kapott emlékeimet és kitöröljem a közös képeinket. Párszor már elgondolkoztam azon, hogy kitörlöm a telefonszámát, de minden egyes alkalommal leblokkoltam és képtelen voltam megtenni.

Nagy lendülettel mászok ki a meleg takaró alól. Nagyot ásítva kelek ki az ágyból, majd lépek a szekrényem elé, ahonnan előveszek egy futónadrágot és egy pulóvert. A ruháimmal a kezemben lépek a fürdőszobába ahol elvégezve a reggeli rutinomat öltözök fel. A hajamat felkötöm egy magas copfba, majd a telefonomat a fülemhez emelve indulok el a konyha irányába.

"Tudod hány óra van?" Marcus hangja fáradtan visszhangzik a fülemben ahogy a fiú fogadja a hívásomat.

"Igen, hat óra múlt pár perccel." A vállamat megvonva válaszolok miközben magamhoz veszek egy almát és megmosom azt a csap alatt. "Eljössz futni?" A pultra felülve teszem fel a kérdést, miközben izgatottan pillantok ki a konyha ablakán a napsütéses reggelre.

"Nem."

"Igazából ez inkább egy kijelentés volt." Vigyorogva ugrok le a pultról, majd a telefonomat kihangosítva ülök le a földre a bejárati ajtó mellett. "Öt perc és érkezek." A futócipőmet felhúzva a lábamra mormolom a szavakat.

"Hagyj békén." Nevetve rázom meg a fejemet amikor a fiú szavai után meghallom a már jól ismert búgást akárhányszor vele beszélek. Marcus egyik szokása, hogy a semmiből szakítja meg a hívásokat a legrandomabb pillanatokban.

Még nem sikerült arra rájönnöm, hogy mi alapján teszi le a telefont, de van egy olyan érzésem, hogy attól is függ, hogy épp mennyire idegesítem fel őt.

"Azt hittem, hogy majd ki kell rángatnalak az ágyból." Nevetve pillantok Marcus alakjára amikor a lakása elé érve megpillantom őt. "Büszke vagyok rád." Vigyorogva ölelem magamhoz a fiút, aki egy felém irányzott káromkodást követően megpaskolja a hátamat.

"Csak maradj csendben." Nevetve ejtem a zsebemben a fiú lakáskulcsát amit felém sem pillantva dob az irányomba.

Nos, nem kell mondanom, hogy ez már egy jól megszokott rituálé a számunkra. Noha már lassan két hete minden reggel kirángatom a fiút az ágyából hat körül, még mindig borzasztóan morcos és mérges tud lenni rám. Legalábbis addig amíg el nem megyünk reggelizni.