AirMail - Szárnyaló Szerelem [BEFEJEZETT]

Part 27 - Matt

MATT

A közel két héttel ezelőtti robbantás óta az idő borzasztó lassan telt. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. A bázist hermetikusan lezárták. Senki és semmi nem jöhet be és mehet ki. Nincs internet és nincs telefon. Megsokszorozták az őrséget, és a bázis minden négyzetmilliméterét átvizsgálják. És persze minden dolgozót is.

Ha belegondolok, hogy a fickó itt, a szemünk előtt pakolta össze azt a robbanómellényt...

Lassan mindenkinek elege lesz a bezártságból és a tétlenségből. Többen legszívesebben már a robbanás után azonnal felszálltunk volna, hogy porig bombázzunk minden lehetséges tálib fészket.

Nem ez volt az első robbanás, amihez közel voltam. Az évek során Irakban és itt, Afganisztánban sok mindent láttam. De ez most valahogy jobban megérintett. Ott voltunk mi is, a többiekkel együtt gyülekeztünk a futás előtt. Mi kicsit távolabb álltunk, valahol a tömeg szélén. Mert Wayne nyafogott, hogy milyen istentelenül korán kellett felkelnünk csak azért, hogy kifussuk a belünket. Cade pedig viccesen eltúlzott mozdulatokkal kezdett bemelegíteni, hogy morcos barátunkat feldobja. Sikerült is, épp a hülyeségén nevettünk, amikor a robbanás történt.

Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy mindenkit teljesen felkészületlenül ért. Ha mondjuk teljes harci szerelésben mész tűzvonalban, akkor tudod, hogy bármikor bármi robbanhat melletted. De itt ilyesmi fel sem merült. Afganisztán legnagyobb légi bázisán vagyunk. Kiemelt biztonságú terület, a rohadt életbe is!

Pár pillanatnyi döbbent csend után olyan volt a terület, mint egy felbolydult méhkas. Az őrség és a készenléti egység egy pillanaton belül ott volt, biztosították a helyszínt. Mi segítettünk, ahol tudtunk. Például a sebesülteket biztonságos helyre vittük, ahol az egészségügyi személyzet azonnal megkezdte az ellátásukat.

Tűzszerészek is jöttek villám gyorsan. Később megtudtuk, hogy a merénylő valamit elcseszett a bombával, mert sokkal nagyobbat szólt volna, ha rendesen van összerakva. És az is valószínű, hogy az egyik halott bajtársunk az utolsó pillanatban észrevette, hogy mire készül a seggfej, és rávetette magát. Majd később nyilván elemzik a kamerák felvételeit, minket ez már nem igazán érdekel. Négy ember meghalt. Tegnap búcsúztattuk őket. A koporsókat a hadsereg egyik teherszállító gépe viszi haza. Nekünk pedig viszket a tenyerünk, hogy végre felszállhassunk és megnyomhatjuk végre a bombák kioldógombját. Földig akarjuk rombolni minden táborukat.

De amíg nem vizsgálnak át mindent és mindenkit a lehető legalaposabban, addig nem tudunk mit tenni, mint várunk.

Nem is tudom, hogy ez készít ki jobban, vagy az, hogy Cammel sem beszélhetek. Nagyon hiányzik már. Öt napja sikerült 3 percet beszélnünk. A semminél ez is több, és legalább tudja, hogy jól vagyok és szeretem. El tudom képzelni, hogy mennyire aggódott ő is.

Holnap hálaadás, és remélem, hogy megint fognak engedélyezni egy-egy rövidebb hívást. Leszarom, hogy lehallgatják, és rögzítik. Beszélni akarok Cameronnal, tudni akarom, hogy mi van vele.

Szerda éjszaka én is őrségben voltam. Wayne-nel és még két másik sráccal ültünk az egyik őrbódéban. A többiek unalmukban kártyáztak, én csak bámultam ki az éjszakába. Nyugtalan voltam. Valamiért rossz érzésem volt. Történni fog valami? Itt? Vagy otthon történt valami? Talán épp Cammel? Legszívesebben azonnal fogtam volna a telefont, hogy megkérdezzem, de világosan megmondták, hogy minden engedély nélküli hívás tilos. Ha lejár ez a műszak, megpróbálok beszélni valakivel, hogy engedélyezzenek egy pár perces hívást. Mégis hálaadás van!