Those Eyes

12.

 
  A férfi kizökkent a gondolatai tengeréből és hátrált egy lépést, utat engedve a fiatal tanárnőnak, ha futni óhajtana tőle. De nem tette. Továbbra is ijedten egy helyben maradt, és szorosan behunyta a szemeit, mintha azt várta volna Draco-tól, hogy esetleg bántani fogja. Végül gyorsan végigfutatta az agyán Neville mondatát, miszerint a Malfoy úgysem tesz majd semmit, hiszen csak a beszédhez ért. Ha arra kerül a sor, hogy cselekednie kell, rögtön megtorpan.

  Az alacsony termetű nő óvatosan kinyitotta a szemeit, amikor már az előtte állóból áradó melegség nem volt érezhető a távolságnak köszönhetően, így a tekintetük összekapcsolódott. Draco meglepett arccal nézett, nem akart belegondolni, hogy mi játszodhatott le a másik fejében, miért csukta be a szemeit, miért félt tőle ennyire, hiszen már jó ideje ártalmatlannak érzete magát, főleg az ilyen emberekkel szemben, mint amilyen Granger volt. De milyen is volt igazándiból Granger? Pici és törékenynek tűnő? Talán. De nem véletlenül mondják, hogy kicsi a bors, de erős, valószínűleg Hermione bármelyik pillanatban le tudná csapni őt, ha ahhoz volna kedve. Ezek mellett kétségtelenül gyönyörű volt. A barna hajzuhatag kócosan omlott le a vállán, néhol a szemébe, néhol pedig az ég felé nyújtózva. Az arcát megvilágította a lenyugvó nap fénye, a vonásain pedig valami Draco számára jól ismert dolog pihent. A fáradtság és a csalódottság elkeserítő egyvelege. Malfoy sokszor látott hasonlót a tükörbe nézve, a nőn viszont valahogy ezerszer fájdalmasabb volt ezt megfigyelni. De mindez eltörpült amellett, hogy az idő elteltével egyre csak szebb arca lett a tanárnőnek.

  A vékony ajkai elváltak egymástól és a homlokán idegességre emlékeztető kis ráncok jelentek meg, ahogy a szemöldökei összevonódtak. Ebben a pillanatban Draco kicsit megbánta, hogy elhívta Neville-től. Jobb lett volna továbbra is azt a mosolyt látni rajta, ami a másik férfi közelében terült el az arcán.

  - McGalagony nem is keresett, igaz? - fonta össze a karjait a mellkasán. - Hazug vagy Malfoy, nem is értem miért csodálkozom! - indult el a saját hálója felé, miután a szőke elvette a kedvét a létezéstől is.

  Viszont a büszkeségét félretéve, Draco életében először futott egy lány után, a szó mindkét értelmében.

  - Várj! - kapta el a nő vállát, ami bizonyára rossz ötlet volt, mert Hermione öklére számítva, lépett egyet hátra, viszont pár pillanat múlva egy tehetetlen ábrázattal került szembe. - Sajnálom - suttogta halkan a férfi.

  - Miért célod mindent tönkretenni? - csuklott meg egy kicsit Hermione hangja. - Miért nem hagyhatjuk egymást békén? Ahogy te is mondtad, nyugalmat szeretnél ebben az évben, ahogy én is! De veled ellentétben én próbálkozom távol tartani magamat tőled, hogy ne kelljen elviselned az irritáló arcomat, és nekem sem a tiedet! - mondta erőtlenül. Láthatólag elege volt a Malfoy fiúba botlásokból. De ha tudta volna, hogy Draco mennyire nem tartja irritálónak az arcát..

  - Próbálkozom.. De egy iskolában fogunk tanítani holnaptól. Többször fogjuk egymást látni, mint amennyiszer szeretnénk, ezért célszerűbbnek tartanám kibékülni. Miután megcsinálod a fogadás miatti büntetést, temessük el a csatabárdot. Elvégre az egyszerűbb, mint napról napra idegeskedni a másik miatt - nézett a lányra reménykedve.

  - Neked! Neked könnyebb, mert te sosem szenvedtél más miatt, saját magad miatt meg végképp nem! És észre sem veszed, hogy mások miattad mennek tönkre! Mindig is áruló voltál de soha nem kezeltek téged annak! A szüleiddel együtt mindig azon az oldalon voltatok, ami nektek kedvezett! És te még csak meg sem próbáltál ellenállni nekik! - Hermione hangja egyre csak gyengült, nem volt ereje kiabálni a férfival.

  - Őket ne keverd ebbe bele! - lépett ismét előrébb, hátha a másik megtántorodik. Nem tette, hanem a szemeit forgatva elindult a hálószobája felé.

  - Nem hittem volna, hogy ezek után is őket fogod védeni! Mire is számítottam? - kérdezte magától hangosan, hogy Draco is hallja. - De vigyázz, ha megtudják, hogy egy sárvérűvel beszéltél, neked.. - folytatta, majd a mondata befejezéseként hátranézett és elhúzta a hüvelykujját a torkán, ajkain pedig egy hamis mosoly játszott.

  A szőke követte szemeivel, a sietségtől egyik oldalról a másikra hulló hajtömeget, majd amikor a nő eltűnt a látóteréből, idegesen a saját tincseibe túrva leült a lépcső egyik fokára.

  Hermione nem tett semmit, hogy megértse Draco helyzetét, ami a férfit meglehetősen zavarta. Ő próbálkozott Granger helyébe képzelni magát, hogy megértse, a lány miért gyűlöli ennyire őt, de láthatólag ő teljesen jól szórakozott a Malfoy mentes övezetében.

  Az újdonsült tanár nem védte a szüleit, sőt nem bírta őket elviselni és a gondolatuk is ellenszenvet ébresztett a szívében, de mégiscsak ők nevelték fel. Ha más nem is, az eltartása okot adott a tiszteletre feléjük. El kellett ismernie, nem volt egy egyszerű kölyök régen és ez talán annyira nem is változott. Erről a Hermioneval való vitái is tanuskodtak.

  Észre sem vette, hogy könnyek szöktek a szemébe, talán azért mert nem akarta. Gyűlölt sírni, de a folytonos dühöt és nyugtalanságot valahogy a felszínre kellett hozni, hogy ne örüljön bele a gondolatai rengetegébe. Haragudott az apjára, amiért sosem szerette úgy, ahogy Draco szerint, ő szeretné a saját fiát, az anyjára, amiért nem volt ott mellette, amikor igazán szüksége volt egy ölelésre vagy akár csak egy mosolyra tőle, McGalagonyra, amiért megengedte, hogy  a férfi visszajöjjön a Roxfort falai közé, ahelyett, hogy elküldte volna a pokolba, és leginkább Hermionéra próbált haragudni, de valahogy képtelen volt rá. Amiért találkozott vele és mert a lány utálta őt, amíg ő nem irtózott a lánytól.

  Amikor Draco gondolkozott, mintha egy másik dimenzióba került volna. Nem tudta mit tesz, az ostoba képzelete átvette az irányítást az ép elméje felett és a teste irányíthatatlanná vált, mintha kilépett volna belőle. Amikor ismét visszatalált a zavaros helyről, amit ilyenkor az agyának csúfolt, az iskola tetején ült.

  A hosszúkás sápadt ujjait óvatosan az arcához emelte, ahonnan patakokban folyt a könny, amiket az öklével erősen dörzsölve eltüntetett. Fogalma sem volt, hogy hogyan került oda, de borzasztóan magasan volt. Nem volt tériszonya, mégis elkapta a hányinger, amikor lenézett. Lejtett a tető, a keskeny ablakpárkányától pedig körülbelül két méter választotta el, ha egy picivel lejjebb csúszott volna. Kész csoda, hogy abban a magán kívüli állapotban, nem hullott ki az ablakon.

  Erősen kapaszkodva a cserepekbe, lejjebb csusszant, majd a lábait lelógatva a tetőről, leengedte magát a karjai segítségével, egészen amíg a lábujjai bele nem ütköztek a párkányba. A szíve már kiszakadni készült a mellkasából, amikor ügyetlenül bebucskázott a tanterembe. A hátát a hűvös falnak vetve szívta be mélyen a levegőt, próbálva elkerülni mindenféle hirtelen mozdulatot, amíg rendbe nem rakja a szívének sebes dobogását.

  Fogalma sem volt, hogy egy kócos barna hajú nő a saját tanterméből figyeli az akaratlanul is elég izgalmasra sikeredett műsort, hasonlóan gyors szívveréssel.