Those Eyes

11.

  Draco követte őket, egészen az úticéljukig. Egy kissé romos és régen felújított iroda volt, amibe a két felnőtt már be is lépett, majd bezárták maguk után az ajtót.

  Draco-nak negatív képek seregei özönlöttek a fejébe. Mit akarhat Granger-től? Mi van, ha bántja? És ez őt miért zavarná? Egyik elképzelés sem tűnt túl valóságosnak, de semmi sem tántoríthatta el attól, hogy elüldözza Hermione körül azt a rakás szerencsétlenséget. Tudatában volt, hogy Neville Longbottom is az iskola tanári karának tagja, de valahogy nem fért a fejébe, hogy a lányt jobban érdekelte Neville, mint ő. Irigy típusú ember volt, de próbálta elhagyni ezt a tulajdonságát. Túlságosan is emlékeztetett a régi önmagára, amikor bármit megtett volna, hogy Potter módon, jó körökben népszerű ember lehessen. Olyan viszont még nem fordult elő, hogy egy ilyen helyzetben irigy lett volna.

  Mindig is tudta, hogy nem kell produkálnia magát ahhoz, hogy a lányok elájuljanak tőle. Sosem tartotta magát kifejezetten jóképűnek, de tény és való volt, hogy különleges arca van, amiért a legtöbb lány bolondult. A tejfölszőke haja nem változott, csak máshogy hordta, mivel hányingere volt a régi agyon fésült és rendezgetett hajától. Most kevésbé volt rendezett, de adott tulajdonságához híven, képtelen volt kócos formát felvenni. A gardróbjában a ruhák a fekete és a sötét színek árnyalataiban pompáztak. Nem szerette felhívni magára a figyelmet az öltözködésével, inkább maradt a letisztult stílusnál. Felnőtt korára valahogy kinőtte a lányokkal való rövid kapcsolatokat. Úgy volt vele, hogy ha kell, akkor az a valaki úgyis rátalál, de egyébként teljesen szükségtelennek és feleslegesnek gondolta a randevúzást.

  Pansy Parkinson volt az egyetlen olyan lány, aki több volt számára mint egy jelentéktelen felejthető kaland. Mindig ott volt neki, attól függetlenül, hogy mennyire volt rossz állapotban éppen a fekete hajú lány. Általában együtt lógták el az órákat és valamelyik terem szertárában ültek egymással szemben, néha síri csendben, néha elmesélve egymásnak az élet hatalmas gondjait, és ritkán egymás bánatát enyhítve és a másik gondjait elfelejtetve vele, egymásba burkolózva csókolóztak, és bár a szájukat olyankor nem hagyták el szavak, egész végig nyomasztották mindkettőjüket a gondolatok és a saját démonjaik. Nagyon rég nem látta már a lányt, de amíg együtt jártak iskolába, ő volt az a bizonyos biztonságos ember, akihez bármikor mehetett bármilyen problémával. És ha Pansy nem is tudott segíteni neki, mindig ott volt, hogy álomba ölelje a fiatal fiút.

  Viszont nem volt szerelmes a Parkinson lányba. Sosem érzett szerelmet. Úgy gondolta, talán szeretetet sem érzett senki iránt. Az anyja volt az egyetlen, akit szerethetett volna. Az egyetlen ember, aki megtanította szeretni azzal, hogy ő viszont törődött a fiával. A nő minden erejével a fiút védte. A Roxfort-i csata után közösen elszökött a kis család, mentve a saját bőrüket. Lucius Malfoy egy ritka gyáva ember volt, mindig amellé állt, akinél kedveztek neki a dolgot, mindenhol csak a saját hasznát részesítette előnyben. Draco pedig tudott erről, mégis akkor vált véglegesen egyértelművé számára a dolog, amikor már elszöktek. Egy új helyet kerestek, Lucius nem akarta, hogy bárki megtalálja őket, hiszen annak nem lett volna szerencsés vége.

  Szülei mindig a fényűzés hívei voltak, az apja legalábbis biztosan. Számára az aranyvérrel együtt járt a hatalom, a pénz és a felsőbbrendűség. Akit pedig erre nevelnek, annak nehéz megváltoztatni a véleményét bizonyos dolgokról. Draco-t pedig születésétől fogva erre nevelték, amit eleinte nem is bánt. Sérthetetlen volt. Az aranyvérének tudata olyan burokba vonta őt, amin senki nem hatolhatott át. Nem egy rövid beszólással, nem támadásokkal amiket a korosztályából valóktól kapott.

  A burok a szüleivel való menekülés után tört meg véglegesen. Rájött, hogy mennyire a rossz oldalat szolgálta az egész családja. Ahogy arra is, hogy ez a vesztüket is jelenthette.

  Egy eldugott viskóban találtak menedéket. Lucius fülét - farkát behúzva, egy szót sem szólt. Se nejéhez, se a fiához. Draco unottan tengette a napjait, sok ideje volt gondolkozni. Végül arra jutott, hogy nincs más megoldás, vissza kell mennie a Roxfortba. Az lenne az egyetlen hely, ahol otthonra lelhet. Értelemszerűen apjától elhallgatta a tervét, de pár napnyi vívódás után kitálalt édesanyjának, aki nem kis meglepetésére, nemhogy elfogadta, de támogatta az ötletét. Fel sem vetette, hogy a fiával menne, úgy gondolta, megérdemli azt a sorsot amit a férje is. Gyáva volt ő is, de a fiáért képes lett volna tűzön vízen átmenni.

  Az iskola borzasztóan lepusztult volt. A megmaradt tanárok folyamatosan dolgoztak, hogy szebbé és gyerek kompatibilissé tegyék a helyet. Draco nem akart feltűnést kelteni, ezért McGalagony igazgató irodájában várta a nőt, aki felháborodással fogadta őt. Nem tudta mire vélni a fiú felbukkanását, de amikor a Malfoy teljesen összeomlott és minden rossz cselekedetéért elnézést kért, közben könnyeivel küszködött, Minerva nem tudott igazán haragudni rá. Tisztában volt azzal, hogy a fiú is csak egy ártatlan áldozata volt Voldemort rettenetes pusztításának, ami az embereket illette.

  Amikor békét kötöttek, Draco mindent megtett, hogy elnyerje McGalagony bizalmát, amit nagy küzdés árán sem sikerült száz százalékosan elérnie, mivel az igazgató a mai napig ferde szemmel nézett néha rá.

  Visszatérve a tárgyra, Draco ki akarta menteni a fiatal nőt a gyógynövénytan tanár karmai közül.

  Nem sokat tétlenkedve, kopogás nélkül berontott az ajtón, majd benézve az irodába, - ahol mindenre számított, de arra nem, amit látott - eltátva a száját ledermedt.

  Neville büszkén emelte Hermione kezét a hatalmas teremtményre, ami a szoba kilencvenkilenc százalékát kitöltötte. Az állat halk, doromboló hangot adott ki, amint a lány vékony ujjai elvesztek a lény dús bundájában. Malfoy pedig akaratlanul belegondolt, milyen lenne, ha azok az apró kezek az ő haját babrálnák hasonlóan, amitől az egész testén végigfutott egy különös bizsergés. Amint a két felnőtt észrevette Draco jelenlétét, kicsit elugrottak a különös lénytől, amit Neville pár pillanat alatt belevarázsolt az aktatáskájába.

  - Mi folyik itt? - kérdezte Malfoy. - Mi ez az... izé?!

  - Te mit keresel itt egyáltalán? - dörrent rá Hermione. Arcára a nyugodt mosoly helyett kiült a düh és az idegesség a kíváncsiskodó férfi miatt.

  - Téged.. Magát keresem. McGalagony említette, hogy beszélni akar magával. Csak gondoltam szólok - vonta meg a vállát a férfi szórakozottan, majd elindult kifelé az ajtón. A mozdulatban Hermione akasztotta meg.

  - Ó. Ez esetben egy pillanat és megyek - bólintott engedelmesen Draco-ra a lány, aki válaszul szintén bólintott egyet és maga után becsukta az ajtót. - Elnézést, hogy miattam látta meg a varázslatos lényt - nézett vissza Neville-re bocsánatkérően, aki csak legyintett.

  - Malfoy ártalmatlan. Csak a szája jár, tenni sosem tesz semmit - mosolygott halványan Neville. - Menj, McGalagony nem tűri a késést - hesegette ki a lányt, egy gyors féloldalas ölelés után.

  Egy szempillantás után Hermione már az ajtón kívül találta magát. Szemben a szőkeséggel.

  - Mit csinálsz még itt? Eltalálok egyedül az igazgató irodájáig! - rázta a fejét Hermione.

  - Igen, gondolom - kerülte ki a válaszadást Draco, majd elindult McGalagony irodája felé, Granger pedig a nyomában.

  - Nem válaszoltál! És ha miattad kiderül, hogy Neville ilyen varázslényeket tart az iskolában, én esküszöm, hogy a saját kezemmel fojtalak meg! - rázta az apró öklét a lány, a fiú felé.

  - Muszáj neked mindig idegesen közeledned felém? - csattant fel Draco. Hirtelen fordult meg, szembe találva magát Hermione-val, amitől a lány megtántorodott. - Én próbálok kedves lenni, Granger, de nagyon megnehezíted a dolgom! - közölte indulatosan a férfi, egyre csak közelítve Hermione felé, aki fokozatosan hátrált, végül a hátát nekiütve a falnak. - Nem akarok drámát! Munkatársak vagyunk! Közös az érdek, nem érdekel, hogy utálsz, mindketten a gyerekek érdekeit szolgáljuk, úgyhogy fejezd be a folyamatos irritáló viselkedésedet, mert nem sokáig fogom bírni! - nyomta teljesen neki a nőt a falnak, aki összeszorította a szemeit, nem igazán a félelemtől, inkább a férfi közelségétől.

  Hermione nem tudta mit várjon, megszeppenve állt, nekiszögezve a falnak. Malfoy-on pedig hirtelen átfutott a gondolat, hogy talán meg kéne csókolnia. Múló gondolatnak indult, de kétségbe ejtette, hogy végülis nem azzá alakult.