Those Eyes

8.

Draco szemszöge

Pár hete, ha valaki azt mondta volna, hogy Hermione Granger azt mondja, hogy érti miért nem voltak sosem igaz barátaim és engem ez zavarni is fog, azt hangosan kiröhögöm és körülbelül ez lett volna a maximum amennyit foglalkozom a dologgal.

Akkor mégis a szürke zöld mintás ágyamon ültem teljesen egyedül a gondolataimmal. És ami az egészben a legjobban zavart, az az volt, hogy ha elgondolkoztam a dolgon, egyértelműen igaza volt. Persze volt néhány ember körülöttem, akik barátoknak mondhatóak voltak, de egyik sem volt olyan kifejezetten közeli.

Nem az esett rosszul, hogy nem voltak barátaim kisebb koromban. Hiszen, kit érdekel? Inkább a tény, hogy ezzel mindenki száz százalékban tisztában volt, rajtam kívül. Próbáltam a lehető leggyorsabban túltenni magamat ezen az egészen, mert egy pillanatig sem akartam, egy sárvérű miatt aggódni.

Úgy ítéltem kiszellőztetem a fejem egy kicsit, így kimentem az iskolából. A szinte világítóan zöld fű és a kék ég hívogató volt ezért leültem egy hatalmas törzsű fa tövébe.

Egy ideig csak néztem a tájat, a vadőr kunyhóját és próbáltam távol tartani a gondolataimat Grangerről és az egész ügyről. A kellemes és nyugodt környezet miatt egy fél óra múlva elnyomott az álom.

Hermione szemszöge

A tankönyveket összeszedve visszamentem a szobámba, majd lepakoltam. A hajamat copfba fogtam és a talárt átvettem egy kényelmesebb farmerre és felsőre, majd úgy döntöttem meglátogatom Hagridot.

A Roxfortba való út előtt már nagyon rég nem láttam őt, ezért kötelességének éreztem informálni az iskola kapuin kívül történtekről. Ismereteim szerint, Harry sokszor írt Hagridnak, így hittem benne, hogy nem teljesen kell elmesélnie mindent a férfinek.

A kapun kilépve megcsapott az erdő fenyő és a virágok kellemes illata. Bár már megszokottnak lehetett volna mondani ezt a helyszínt, de mégis minden évben rácsodálkoztam a szépségére.

Elindultam a ház felé, ami egy igazán kicsit sem változott azóta, amióta ott jártam. Út közben egy fekete talárra lettem figyelmes a földön. A zöld fűtől elütött a ruha színe. Sietve odaszaladtam, majd sikerült észrevennem a talár gazdáját is. A tejfölszőke haját összeborzolta a talaj.

A pillanat hirtelenségében azt hittem, hogy baja esett, így mellé térdelve próbáltam megmérni a pulzusát. Szerencsére tökéletesen egészségesnek tűnt.

Draco szemszöge

Egy kezet éreztem az alkaromon, először ijedtemben felriadva akartam átkot küldeni rá, de pár másodperc töredéke alatt sikerült rájönnöm ki is térdelt mellettem. Ismerős volt a lassacskán megcsapó levendulás kézkréme illata. Óvatosan elmosolyodtam, csak, hogy észre se vehesse, majd ötlettől vezérelve fuldokló hangot adtam ki. Remek ötlet, nem igaz? Halálfaló létem alatt, volt szerencsém pár halált végignézni, ezáltal viszonylag tapasztaltnak mondhattam magam az ilyen esetekben, vagyis inkább hasonlókban. Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam Granger arcát átalakulni az elégedettből az aggódóvá.

- Jézusom.. - suttogta, a kezemet a kezébe kapta - Malfoy, térj magadhoz! Kérlek! - könyörgött - Draco.. Kérlek! Mit csináljak? - suttogta. A vékony, mégis pont eléggé tökéletes ajkait úgy hagyta el a nevem, mintha az élete múlna rajta. Kipattant a szemem és diadalittasan felültem.

- Hah! Sikerült! Nyertem! Már most. Pedig még egy óra sem telt el - nevettem harsányan. Hermione arca ismét átalakult. Eleinte meglepődötte, majd dühössé.

- Hogy tehetted ezt?! Te teljesen megőrültél?! - kiabált - Bajod eshetett volna! Azt hittem bajod esett! - az arca teljesen kipirult a dühtől. Vagyis valószínűleg a dühtől - Megöllek Malfoy! - mondta, majd a fának dőlt testemre ugrott. A mondat furcsa hangzása ellenére pontosan ez történt. A lány ott ütött ahol ért, én pedig halk 'au' felkiáltásokkal szenvedtem közben a kezemmel védekezve a lány elől.

- Már nem is Draco? - kérdeztem két ütés között. Hirtelen lefagyott.

- Miről beszélsz? - kérdezte, nyilvánvalóan tudva, hogy mire céloztam. Okos lány volt ő.

- Draco, kérlek! Ébredj fel, drága Draco édesem! - utánoztam a magas hangját elég bénán.

- Fogd be, komolyan! - lökött meg erősen, amitől a hátam a fának csapódott. Nem fájt, de azért kellemes sem volt. A szemében megvillant az aggodalom apró szikrája, de aztán el is tűnt. Kifulladva ült.. az ölemben, amit észre sem vett, amíg nem néztem rá úgy, mintha tudatni akarnám vele, hogy nem épp a legjobb helyen ücsörög. Vörös arccal állt fel az ölemből és szó nélkül tovább ment Hagrid háza felé.