Those Eyes

10.

McGalagony hosszú beszéde sokkal hosszabbnak bizonyult, mint a régi Roxfortosok által megszokott beszéd. A tanárnő nem aprózta el, mindent részletesen elmondott a diákoknak, mindazok ellenére, hogy már ismerték a szabályokat. A Malfoy fiú feje az asztalon könyöklő kezeibe csúszott és mintha el is szundított volna pár pillanatra. Persze Hermione hamarabb észrevette, mint bárki más a teremben, így nagyot rúgott a szőke lábába. Amire válaszul egy halk morgást és egy ferde pillantást kapott a fiútól. Hermione Granger elfolytott egy mosolyt a férfi reakciója miatt.

Minden szokás ellenére, idén minden tanuló még délután megérkezett, az első évesek sem voltak ez alól kivétel. A csapat apró elsős tátott szájjal vonult be, a hatalmas és gyönyörű nagytermet csodálva. Mione elégedetten mosolyogva nézte őket, visszagondolva a hasonló pillanatra pár éve, amikor ő, és barátai sétáltak be a mágikus iskolába, legalább ugyanilyen csodálattal a szemükben.

  Draco nem volt ennyire elragadtatva a sok gyerek láttán. Nem kedvelte a fiatalokat. A saját kiskorára emlékeztette őt. Amikor senkit nem érdekelték az érzései vagy a véleménye, az egész életét Voldemort-nak szentelte az apja, így nem is volt esélye más jövőt tervezni magának. Az egész lénye erre épült, amit nehezen, de elkezdett lerombolni egyedül. Az első lépés a jó irány felé az volt, hogy minden döntésével hozzájárult a Roxfort újraépítéséhez, illetve emberbaráttá tevéséhez. McGalagony pedig bízott benne. És ezért nem győzött elég hálás lenni. Bár a nő mindig megtalálta a módját, hogy egy csípős megjegyzést tegyen a férfi bármelyik esetlen botlására, minden szavából sugárzott, hogy ő is hálás a Malfoy fiú segítségéért.

  Persze a sok új tanuló az új esélyeire is emlékeztette, amitől azért jobb kedvre derült a komor hangulatából.

Hermione szemszöge

  Vajon hogy fogok teljesíteni?! Mi lesz ha elrontom? Nem szerettem volna teljesen sebezhetőnek mutatkozni a gyerekek előtt, de mégis azt akartam, hogy közel engedjenek magukhoz és bízzanak bennem.

  Borzasztóan izgatott voltam, látva a csomó tizenegy éves gyereket. Láttam magam előtt a halomnyi élményt, amit majd ez alatt a pár év alatt szerezni fognak. A sok barátot, a Roxmorts-i melengető vajsöröket és a rengeteg édességet a Mézesfalásból, minden izgalmas órát. Mindet hiányoltam, de most első sorból láthattam, ahogy sokan mások is megtapasztalják a Roxfort csodáit.

  Elkezdődött a beosztási ceremónia. A Teszlek Süveg elmondta az idei versikéjét, majd egyesével elmondta, hogy ki melyik házba kerül. Az egyik kislány arcán láttam a csalódást, amikor a süveg a Mardekár házba küldte. A vörös haja az arcába hullott és halkan kullogott a hosszú asztal felé, ahol csomó ujjongó Mardekáros fogadta őt. Csalódott volt, amitől én is az lettem.

  Egy vékony, szinte fehér, porcelánszerű kéz ért az enyémhez. Felnéztem a kéz tulajdonosára, aki kérdőn nézett rám.

  - Mi a baj? - ezek szerint látszott rajtam, hogy csökkent az izgalmam és eluralkodott rajtam a sajnálat.

  A lány felé böktem, mire ő vészesen közel hajolt hozzám, majd a fülembe súgott.

  - Majd elfogadja. Közel sem minden Mardekáros borzasztó. Nem magamra gondolok, mielőtt azt hinnéd - beszéd közben, a meleg leheletétől kirázott a hideg, és a közelségétől éreztem az illatát.

  - Reméltem is! Te borzasztó vagy - toltam el magamtól, remélve, hogy gyorsan elhagyja az agyamat az a sok mentol.

  - Köszönöm - biccentett, majd visszahelyezkedett a helyére, de az arcán feltűntek a düh jelei.