Downtown

18 - menedék

- Alice -

Hirtelen nem tudtam miért éreztem belső késztetést arra, hogy ne mozduljak egy centimétert se. Vagyis, hogy még csak eszembe se jusson. Lehet egyszerűen a józan eszem most az egyszer hasznomra vált, amiben is felvetült: bárki is van és bármi is történik a négy fal között, túlságosan felkészületlen és védtelen vagyok ahhoz, hogy szembenézzek vele. Még ha az egyetlen védelmet valaha a világ ellen az emeleten lévő lakásom adta – most mégis úgy tűnt harcmezővé lett.

Nehezemre esett elvonatkoztatni a ténytől, miszerint a biztonságot adó helyiség egy csapásra más színű köpenyt öltött magára, és védelem helyett már inkább veszélyként volt jelen.

Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem sosem lehetek rosszakarók célpontja. S még annak ellenére is, hogy száműzettem magam abból az álomvilágból, sőt a kegyetlen realitás egyik képviselője lettem – még mindig kedvem támadt volna hanyatt-homlok menekülni. Még ha a levegővétel egyre nehezebb feladatot is jelentett számomra.

Különösen, ha fontolás alá vesszük, csupán pár órával ezelőtt hagytam el a háztömböt.

Nyílként hasított a fejembe a gondolat és ezzel együtt a belsőm reszketésének okozója, mikor kapaszkodni igyekeztem a valóságba és a hanyag gondolataim között felbukkant az az egy, ami aztán elérte, hogy végképp eluralkodjon rajtam ez a rossz érzés. Ahogy elöntött a forróság, miközben jócskán lehűlt az időjárás; amint éreztem hogy a szívem szabálytalanul ver; és minél inkább próbálnék koncentrálni, annál inkább nehezemre esik. Pillanatról pillanatra veszítettem el az irányítást.

A kósza gondolat pedig nemhogy az irányítás képességével kézen fogva itt hagyott volna engem, hanem egyre hangosabban ordított odabent. Olyannyira, hogy már higgyek is neki.

Valaki megfigyelte hol lakom, mikor távozom, mikor érkezem, és még az is szándékában állt, hogy ezt tudassa is velem. Máskülönben miért tenné ennyire nyilvánvalóvá a látogatását?

Ennek okán éreztem, hogy a nemrég jóízűen megevett vacsorám hamar távozni lenne képes, de visszafojtottam, pont úgy mint a belső sikolyomat is, amivel felverném az egész háztömböt.
Földbegyökerezett lábon egyensúlyoztam, amik egyszerre hatottak pihekönnyűnek és ólomnehéznek. Igyekeztem a maradék lélekerőmet összekaparni a poros talajról, míg szemmel tartottam Reed-et, aki egyre beljebb merészkedett a lakásba, egészen addig, ameddig el nem tűnt a látóteremből. Többre sem volt szükségem, a lábaim maguktól indultak meg utána, miközben a pulzusom már az angyalok világában járhatott.

Az ajtón belépve láttam, ahogy Reed magabiztos mozdulattal rúgta ki a fürdőszoba ajtaját, mire enyhén összerezzentem. Ellenőrizte a konyhasziget mögötti területet, végig nyitogatta a gardróbajtókat, és átfésülte a helyiség minden négyzetméterét egy folyamatosan csőre töltött pisztollyal az ujjai között. Élénken hallgatott minden apró neszt, amit meg lehetett volna hallani, ha nem csak ketten vagyunk.

De rajtunk kívül senki nem volt a lakásban.

- Ez úgy tűnik tiszta – jelentette ki tömören, ahogy lassan leengedte a pisztolyt maga mellett. – Rendben vagy?

A remegő ajkaim, amiket úgy próbáltam elharapni, mintha előle rejteném el miként remegnek, talán árulkodóbb jelnek bizonyult, mint bármi amit kiejthettem volna közöttük. Csak akkor vettem észre, hogy a karommal úgy ölelem körbe saját magam, hogy közbe csaknem árkot vájok az oldalamba, de mégis elhiszem, hogy pajzsként szolgálok magamnak.

Hogy rendben voltam-e?

Fogalmam sincs.

Illetve, fogalmam sem volt miként kellett volna válaszolnom erre, ahogy szépen lassan éreztem, hogy elönt a félelem és átveszi felettem a kontrollt.