Downtown

10 - fordul a kocka

- Alice -

- Reed? – Kérdezte óvatosan Chris, amint ő is végig pásztázta az irodát, noha pont ugyanolyan elveszett fejet vághatott, mint én. – Láttál bárkit is?

A fekete hajjal megáldott férfi nem méltatta válaszra, habár volt egy olyan érzésem, nem is biztos, hogy eljutott a tudatáig Chris mély, de annál feszültebb hangja. Ugyanis elnézve oldalról őt, az aggodalom csaknem 50 árnyalata futott végig rajta, még ha nagyon is igyekezett elrejteni ezt előlünk.

Azonban még ezalatt a rövid idő alatt is, amióta itt vagyok, rájöttem arra, hogy míg a Jenkins testvérek, és talán minden más itt dolgozó is, legfőképpen a közeli embereik, világszinten képesek űzni az álcázás tudományát ha szorult helyzetbe kerülnek, néha-néha előfordul, hogy az épület falai között kevésbé jeleskednek ebben. Vagy legalábbis, úgy tűnt, Reed-nek kifejezetten megerőltető volt magára ölteni azt a higgadt és mindent palástoló ábrázatot, amit elvártak volna tőle.

Mármint, nem én. És nem is Chris.

Hanem mindenki más, akinek Reed Jenkins csak egy szóban forgó név volt, melyhez volt, hogy arcot sem tudtak kötni, amennyire fű alatt működtette a szervezetet és adott ki magáról minimális információt a nagyvilágnak. Mégis, azzal csaknem mindenki tisztában volt, hogy nem éri meg a rossz oldalára kerülni, mert bármennyire is nem az erőszak megtestesítőjeként híresült el, pontosan látszik, hogy benne is megtalálható az a sötét oldal, amivel képes lenne bármire.

És tényleg bármire, még ha ez azt is jelenti, hogy felrúgja az elveit, amelyek szerint mindig is létezett.

- Tárva nyitva volt az ajtó – bökte ki hirtelen, de még mindig nem fordult felénk.

- Nem lehet, hogy véletlenül ezt nem zártad be? – Szólaltam meg visszahúzódóan, habár őszintén megkérdőjeleztem utána, hogy ez mégis mennyire számított ésszerű cselekvésnek a részemről.

Tudniillik Reed azonnal felém forduló alakja, ahogy a szemeivel csaknem szikrákat szór az irányomba, és közel megéget a dühtől fűtött smaragdjai által, szavak nélkül is menten tudatta velem mennyire nem értékeli a megjegyzésemet. Vagy az is lehet, hogy az egész jelenlétemet ebben a pillanatban.

Még akkor sem, ha csakis segítő szándékkal álltam ott előtte.

- Eltűnt bármi is? – Vette inkább magához a szót Chris ismét, ahogy közelebb sétált a terem szélén elhelyezkedő szekrényekhez. Mondjuk nem volt szembetűnő, hogy bármit is felforgatott volna a betolakodó személy. Legalábbis, az ugyanolyan katonarendben álló dossziék és mappák, az asztalon heverő néhány papír még csak véletlenül sem keltette azt az érzetet, hogy turkált közöttük valaki, akinek nagyon nem kellett volna.

Reed szaporán emelkedő mellkasa viszont kicsit sem azt sugallta, hogy minden rendben lenne idelent.

Habár, erre már a tűzjelző megszólalásakor is bőven rájöhettem volna.

- Felfeszítette a fiókot – sziszegte némileg idegesen, de látszott hogy minden erejével próbálja türtőztetni magát, ahogy a tekintetét köztem és Chris között jártatta. Egy pillanatra golflabda nagyságúra nyíltak a szemeim, de hamar visszavettem a látványos mimikámból Reed élesen felém villanó pillantása után.

- De hiszen semmi fontosat nem tartotok itt, hanem a páncélszobában és a raktárakban, nem?

Lefagyott egy momentum erejéig.
Talán most először, Reed Jenkins egy pillanatra olyan tehetetlenül állt velem szemben és tartotta fent a szemkontaktust köztünk, mint akinek halvány fogalma sincs arról, mit kellene mondania vagy éppen tennie, de közben mégsem akar elmenekülni az egyre kérdőbb arckifejezésem elől. Hozzátenném, már-már felszabadítóan hatott, hogy úgy tűnt az a személy, aki aztán mindig tudta mivel vágjon vissza, és sosem tűnt olyannak, aki egyszerűen megnémul, most mégis kereste a szavakat.