Downtown

11 - tiltott gyümölcs

- Alice -

A következő reggel meglehetősen kaotikusra sikerült, miután úgy tűnt a társaság fele már elfeledkezett a tegnapi nap történéseiről – ők voltak azok akik azt hitték valóban csak technikai probléma állt a háttérben vagy éppen jelen sem voltak, míg a társaság másik fele lopott pillantásokkal ellenőrizte a körülötte lévőket, hátha bármi gyanúsat érzékelnek rajtuk. Így kaptam el én is néhány igen kutakodó, vesémig lelátni akaró, rosszalló nézést, miután bár nem hiszem, hogy a gyanúsítottak között lettem volna bárki szemében is - főleg mivel fizikailag lehetetlen volt - azért jócskán éreztem a megvetést néhány tag szemében, hogy ismét hozzám köthető a káosz ami belengi a légkört.

Pedig esküdni mernék rá, hogy szerintem semmi olyat nem tettem az elmúlt időben, amiért bárki is a fejemet venné.

Aligha zavartan, kissé dühösen, de leginkább megkönnyebbülve amiért elszabadulhattam a hall-ból, sétáltam az alagsorba, ahol az edzőterem ajtaja bár nyitva állt és kecsegtető volt a gondolat, miszerint nem ártana lefárasztanom a testem néhanapján, most mégis csupán elhaladtam a kétszárnyú ajtó mellett, egyenesen a következőig, ami már kicsit sem volt annyira látványos, s mindent a szemünk elé táró.

Ugyanis az előttem elhelyezkedő fekete ajtó mögött húzódott meg a precizitásunk egyik gyakorlóterme, a lövészszoba, ahonnan egy apró moraj sem hallatszódott ki a folyosóra melyen várakoztam. A fali óra alapján két perc múlva volt az én köröm, ami alatt szembesülnöm kell Reed ítélkező tekintetével, ahogy meghatározza mennyit kéne még fejlődnöm, s mennyire mernek majd ismét pisztolyt adni a kezembe, ha arra kerülne a sor.

Azonban több szempontból is magába kerített a rettegés, ha csak arra gondoltam Reed Jenkins vár a fal túl oldalán. Az a Reed Jenkins, aki a szokásosnál is jobban magába fordult mostanság, aki talán tegnap mutatta az első jelét annak immáron napok óta, hogy egyáltalán számba veszi a jelenlétem, és aki néha-néha azt az érzést keltette bennem, hogy szörnyen küzd a benne gyülemlő feszültség elnyomásával.

Azon kívül persze, hogy a tegnap történtek alapjaiban véve keltették a már korábban említett feszengő légkört, de már azelőtt sem tűnt úgy, hogy minden rendben lenne körülötte vagy éppen vele.

Hirtelenjében az ajtó kinyílt, az előttem lévő tag elhagyta a szobát egy biccentés kíséretében, és a félelmemet palástolva, a lehető legnagyobb magabiztosággal ami akkor kitelt tőlem léptem be a szürke fallal körbevett helyiségbe, melynek közepén fém bábuk sokasága helyezkedett el számtalan golyónyommal a különböző részeiken. Balra pillantva láttam csak meg Reed-et, aki az asztalon lévő töltények között kutakodott, ha jól vettem ki, némiképp elhitetve velem, hogy észre sem vette, hogy beléptem a terembe.

Ellenben mielőtt bármit is mondhattam volna, mint aki megérezte, hogy rajta pihentetem a szemem hátrafordult, kezében az éppen kattanó hangot kiadó pisztollyal.

- Alice – bólintott, mondhatni üdvözlésképpen – mutasd mit tudsz – nyújtotta át határozottan az addig magánál tartott fekete fegyvert, amit bár örömmel kikaptam volna a kezei közül csaknem szélsebesen, de a remegő ujjaim nem teljesen akartak együttműködni velem, így hát inkább sikerült kissé nevetségesen magamhoz ragadnom az eszközt, mintsem úgy, mint aki 18 éves kora óta megszokhatta volna már az érzését.

- Hova célozzak? – Kérdeztem, miután ügyetlenül az üveghez lépkedtem a még mindig kissé bizonytalan kezeim között tartott pisztollyal.

- Menjen először fejre – mutatott az egyik tőlem körülbelül 10 méterre elhelyezkedő kék alakra.

A szemem sarkából láttam, ahogy tesz egy lépést hátrafelé és a karjait keresztbe fonja maga előtt, míg a figyelmét sziklaszilárdan rajtam tartja, ezáltal elérve, hogy pontosan olyan érzésem legyen, mint aki minden egyes porcikámat górcső alá veszi ezekben a lassan elmúló másodpercekben.