Downtown

12 - vörös kód

- Alice -

Gondolj bármi másra, csak ne rá.

Noha a hétköznapi tevékenységeimet, miközben gyakorlatilag a Reed Jenkins kezében lévő Intézet közepén állok kissé megnehezítette a férfi gondolata, aki nem hogy álmomban kísértett, a tegnapi után különösen, de most már az éber óráimban sem hagyott nyugton. Minderről pedig szívesen felvilágosítottam volna, ha nem szembesültem volna korán reggel azzal a ténnyel, hogy ma házon kívül lesz, így fikarcnyi lehetőségem sincs a tudtára adni milyen alattomos játékot űz velem.

Bár lehet a tegnap este után annyira nem is baj, ha nem tartózkodunk egy légtérben, miután elég volt csak néhány gyenge pillanatomban felidéznem az ujjainak az érintését a hátamon, vagy éppen a lélegzetét a nyakamon és rögtön úgy éreztem ki kell mennem a friss levegőre, vagy nem fogok tudni koncentrálni a nap maradék részében.

A friss levegő mondjuk ma inkább takarta a tüdőkárosító eszköz társaságát, amikor is kiosontam a hátsó udvarba rágyújtani a zsebemben megbúvó egyik cigarettára, hátha a nikotin képes lesz kiűzni belőlem Reed gondolatát.

Az igazi bajjal pedig ott szembesültem, mikor már a cigaretta szaga is rá emlékeztetett.

Tényleg kezdek megőrülni.

Noha valljuk be Reed is gondoskodott arról, hogy ne tudjam olyan egyszerűen elterelni róla a gondolataimat, mikor is tökéletesen tisztában volt azzal, mekkora hatással van rám a kezdetektől fogva, hát még azóta, hogy először túlléptük azt a bizonyos határt. Még ha utána azt is érzékeltette nem kér belőlem többet. Én pedig annál is többet akartam adni. Sőt, lehet furcsán voltam beállítva, amikor néha még a felém tanúsított ridegsége is vonzóan hatott, miután akkor is csak azon kaptam magam, hogy a nap 24 óráját az ő gondolatával töltöm.

A mai napon pedig az sem kifejezetten segített, mikor a tekintetem a folyosóra tévedt, ahol tegnap este pirosló arccal dőltem a falnak az örömtől, amit egyes egyedül ő okozott és ami által ma is apró mosolyra húztam a számat, amely bő 20 órával ezelőtt nem volt olyan magányos, mint most.

Hívd fel. Menj el hozzájuk. Várd meg, hátha mégis megjelenik itt.

És még megannyi ötlet, miként is kellene bármiféle interakciót kialakítanom Reed-del a tegnapi után. Bár volt lehetőségem észrevenni, hogy körülbelül utánam egy órával ő is ismét tiszteletét tette a társaságban az ünneplés alatt, a csaknem égető tekintete elérte, ahogy félig-meddig folyamatosan szemmel tartott, hogy majdnem én magam ráncigáljam le az alagsorba ismét. De ezúttal ne érdekeljenek a körülmények, sem a pazar időzítés, sem az hogy mégis ki a fene előtt fogunk lebukni – már ha lebukunk.

Bárcsak ilyen könnyű lett volna.

Azonban a smaragdzöld tekintet ellenére, amitől titokban egyszerre húzódott mosolyra a szám és kiáltottam volna oda, hogy fejezze be a méregetést, mert sokféle értelemben nem fogok bírni magammal, ha így folytatja, még mindig kénytelen voltam nyelni egy nagyot, és diszkréten elfordulni a fekete hajú férfitől, mintha azelőtt egy kis idővel nem éppen milliméterekre lettünk volna egymástól.

Aztán bármennyire is meglepő, valahogy sikerült is végig beszélgetnem az estét, anélkül, hogy Reed mellé kerüljek, ahol száz százalék, hogy nehezebb lett volna fenntartanom az álcát, amit akarva-akaratlanul magamra kellett erőltetnem.

A kérdés mondjuk jogos volt, vajon volt-e olyan a teremben, aki tökéletesen átlátott rajtunk.

Szerettem volna azt hinni, hogy nem.