Downtown

1 - zord világ

- Alice -

- Mégis meddig kell még itt maradnom? – Fordult felém meglehetősen nyűgösen a szőke hajú srác a sarokból, amivel elérte, hogy a tekintetemet a monoton hangon kattogó faliórára irányítsam és konstatáljam, hogy lassan éjjel kettőt üt az óra, a szülők még sincsenek sehol.

- Amíg nem jönnek érted – adtam az egyszerű választ, majd visszafordultam az előttem világító monitorhoz, hogy elkészítsem a heti statisztikákat, ami bár nem kifejezetten volt szórakoztató, de hozzátartozott a munkakörömhöz.

- Könyörgöm, ez dög unalom! – Terült el még jobban a 16 éves srác a sárga fotelben, ahonnan már egy jó pár órája nem mozdult, így kétségem sem volt afelől, hogy alig várja az őrizetből való szabadulását.

Noha első ránézésre talán senki sem gondolná, hogy a szőke hajával és kék szemeivel bármiféle rosszban is sántikál, de a sarkon lévő bolti eladó a biztonsági kamera felvételeinek megmutatása után biztosított minket ennek az ellenkezőjéről.

Nem azt mondom, ennél sokkal, de tényleg sokkal hatalmasabb bűnök is léteznek, nem csak hogy a világon, de még itt Manhattan-en belül is, azonban akármennyire is hunynék szemet efelett, mert valójában ez a legkevésbé számottevő ügy amivel foglalkozunk, attól még ez is a kötelességünk. Az alól pedig sem most, sem pedig máskor nem bújhattunk ki, így ma rám maradt az a remek feladat, hogy egy felháborodott 16 évessel töltsem a péntek estémet. Bár jelenleg úgy tűnik az éjszakámat is, viszont ha így beszélek róla, körülbelül engem is lecsukhatnának megrontásért, a cirka 8 év korkülönbségünk miatt, úgyhogy maradjunk az estében.

- Máskor mondjuk igyekezz nem kirabolni egy boltot és akkor nem kell itt unatkoznod utána – közöltem nemes egyszerűséggel, mire a szemem sarkából láttam ahogy egy szemforgatással reagál.

Hirtelen határozott kopogás hallatszódott a sötétített üvegajtó felől, de még mielőtt megszólalhattam volna, Luke lépett be rajta, nyomában egy aggódó nővel és egy dühtől mondhatni kicsattanó férfival.

Azt hiszem, ők lesznek a szülők.

- Na végre! – Pattant fel a fiatal srác, noha nem úgy tűnt, mint aki felfogta a súlyát a ma estének, a szüleivel ellentétben, akik már-már messziről méregették a fiukat.

- Elnézést, hogy csak most, de idő volt míg visszaértünk vidékről – kapkodta a tekintetét Luke és köztem az aggodalmas ábrázatot magára öltött anyuka.

- A lényeg, hogy már itt vannak – mosolyodott el Luke minimálisan, mire a barna hajú nő egy hálás pillantást vetett felé, és perceken belül a fia karjának megragadásával hagyták el a szűkös szobát, hátrahagyva ezzel a fejét dörzsölő mentoromat, második apámat, vagy becsületesebb nevén, a korábban említett Luke Walkers-t.

Ha jellemeznem kellett volna őt, talán tényleg nem találnék megfelelő szavakat,amivel kifejezhetném mindazt amit megtestesített nem csak az én életemben, hanem már úgy önmagában is.

Mivelhogy ha volt ember, akiért tényleg minden nap hálát adtam az égnek, hogy évekkel ezelőtt a szárnyai alá vett és mondhatni minden egyes sikeremben és csetlés-botlásomnál mellettem állt, akkor az kétségtelenül ő volt.

Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ő volt az egyetlen, aki huzamosabb ideig nem hagyta el az oldalamat és akármennyire is kiállhatatlan voltam néhány múltbéli helyzetben és jelenlegiben is, ő akkor sem mondott le rólam.

Pedig semmi sem kötelezte arra, hogy mellettem álljon.

- Neked is hosszú nap volt ez Alice, menj haza – rázta meg a fejét, ahogy engem kezdett el vizslatni, így rápillantottam a monitor mögül.