Downtown

14 - neves családok

- Alice -

Nehezemre esett egy jól irányzott ütést mérnem az előttem lebegő bokszzsákra, miután mást sem csináltam az elmúlt egy órában, mint minden bennem felgyülemlett feszültséget valamely edzés által igyekeztem levezetni a teremben. Azonban elég volt néha-néha a helyiség jobb oldala felé sandítanom, ahol Reed tartott valamiféle gyorstalpalót egy férfi csapatnak, hogy rögvest a stressz-szintem a kétszeresére ugorjon és ismételten püfölni kezdjem a tárgyat.

- Alice – zökkentett ki egy vékony női hang a cselekvésem közepette – nem fogsz tudni megmozdulni holnap, ha így folytatod.

Noha fogalmam sem volt Violet mióta lehetett szemtanúja önmagam kicsinálásának, de a némiképp riadt arckifejezése megkérdőjelezte bennem mégis hogyan festhettem az edzőterem közepén.

Nem mintha attól féltem volna, bárkit is a kelleténél jobban fog érdekelni, hogyha úgy vonulok majd ki innen, mint akit a tehén szájából rángattak volna ki. Hiszen valljuk be, az egyetlen, akinek a véleménye még mondhatni meghatott volna, szándékosan még csak egy másodpercre sem sandított felém.

Mindezt mondjuk fogalmam sem volt éppen minek tudhattam be: akár annak, hogy ismét el kell játszanunk, mintha mi se történt volna, vagy annak az aprócska ténynek, hogy fogalmam sincs mi történik ma, amitől ennyire titokzatos minden körülöttem lévő. Ugyanis az én információim szerint ez is csak egy átlagos pénteki nap volt.

Bármelyik is volt a helyes megoldás, mégsem tudtam azt mondani, hogy jogosan voltam dühös Reed-re, miután elég egyértelmű, hogy valójában semmi közöm ahhoz, miként és milyen ügyeket intéznek, különösen akkor nincs, ha láthatóan csak a minimálisat kötik az orrunkra. Így hát nem róhattam fel sem Reed-nek, sem Chris-nek, aki mindig kitért a válasz elől, mégis mire ez a nagy készülődés napok óta, tudniillik az ég adta a világon nem tartoztak nekem semmiféle magyarázattal. Azt már inkább a saját magam furcsa gondolkodásának tudtam be, hogy nem voltam képes nyelni egy nagyot és rábízni az illetékesekre, hogy intézzék az intéznivalót.

Ugyanis még ha tagadni is próbálta bármikor szóba hoztam köztünk az elmúlt napok folyamán, Reed Jenkins is az idegesség, vagyis inkább a leplezett idegesség két lábon járó megtestesítője volt. Azonban a szavaiból egyedül Liam Marini maradt meg, akiről bár halvány lila gőzöm sem volt, mégis miképpen festhet a való életben, vagy úgy általánosságban mi köze lehet Jenkinsékhez, azt még a minimális előismeretemmel is realizáltam, hogy nem lesz kispályás bármire is készülnek. Ezt az előzetes teóriámat pedig folyamatosan be is váltották, amikor a szokásosabbnál nagyobb volt a nyüzsgés az iroda körül, s mindig csak ugyanaz az öt ember járt-kelt az említett helyiségben. Köztük volt persze Chris meg Jeremy is, de hát náluk aztán főleg vak vágányra futnék, ha bármit is megkérdeznék tőlük.

- Hahó – szólalt meg ismét Violet, mire megráztam a gondolatokkal teli fejemet, hátha elillannak ennek hatására.

Végülis, persze, ez pontosan így működik.

- Ne haragudj – szabadkoztam – kicsit elkapott a hév.

- Hidd el, hogy nekem aztán teljesen mindegy – nevetett fel. – De szerintem mára fejezd be, még a végén be kell vallanod, hogy igazam volt.

- Azért egy óra még nem fog megártani – legyintettem – remélem.

A szőke haját magas copfba felfogó lány ismét hatalmas mosollyal nyugtázta a kijelentésemet, mielőtt még néhány további szó elteltével a mellettem lévő bokszzsák elé helyezkedett, és jóval megfontoltabban, na meg ránézésre hatékonyabban is, kezdett neki a mai adagjának.