Downtown

16 - emlékedből élek

- Alice -

"- Elkésünk, Alice! – Édesanyám harsogó hangjától zengett az alsó szint, noha megszokhattam volna, hogy a normális hanghordozás kicsit sem elterjedt a családunkban. Mondjuk, bárki bármit mond, Anya vitte a prímet négyünk közül.

- Fél órája is kész voltam, ez most sincs másképp – csilingeltem, ahogy letrappoltam az emeletről farkasszemet nézve a villámokat szóró tekintettel. Mertem végig vezetni a pillantásomat az erősen szorongatott táskáján, s idegesen dobogó lábain, hogy rájöjjek ismét nincs jó passzban. Mondjuk lassan meg sem kéne lepődni ezen.

- William! – Kiáltott egy újabbat, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényt, miszerint ismételten semmi közöm ahhoz, ha elkésünk erről a sokat emlegetett találkozóról, de egyszerűbb lett volna arra fogni, gondolom, hogy mennyi időt töltök el én a fürdőben.

Azonban ilyenkor muszáj vagyok megemlíteni az öcsémet, aki fiú létére háromszor tovább időzik el az említett helyiségben, de mégis úgy tudja kijátszani a kártyáit, hogy az esetek nagy részében rám kelljen várnia a famíliának – hiszen három órán keresztül nem jutottam el a zuhanyzóig.

Mint aki ovációt várt volna, hogy képes volt megjelenni a lépcső tetején tíz perccel azután, hogy először figyelmeztetve lettünk, el fogunk késni; úgy húzta egy ezer wattos mosolyra a száját Will.
Néha komolyan mondom ő a legnagyobb rohadék, akit ismerek.

Tudom, tudom, nem helyes így beszélnem róla, hát mégiscsak a vérem vagy mi a fene, de néha komolyan a plafonon voltam már csak a jelenlététől is. Attól pedig még inkább, hogy úgy tűnt anya vesz egy mély levegőt, és egy ritkán magára erőltetett mosolyra húzza a száját, ahogy végig kíséri a szemével a fia lépteit.

- Sosem tudhatod kivel találkozol egy-egy összejövetel alkalmával – jártatta a szemeit William az én lesújtó, de anya csillogó tekintete között – mindenre fel kell készülni.

- Tizenhat vagy Will. Tizenhat – hangsúlyoztam ki a nagykorúság alsó fokát sem súroló számot.

Közben igyekeztem nem tudomást venni anya rosszalló arckifejezéséről, ahogy oldalról pásztázik.

- Ne már, Als – a szája minimálisan felfelé görbült - legalább magadnak adj esélyt, ha már nekem nem sokat jósolsz.

- Drágám, Alice nem egyszer fejtette ki nekünk, hogy milyen romlott a generációja – anya ijesztően el tudta ismételni a szavaimat. – Nem hiszem, hogy éppen most kivételes alkalom lenne. Ellenben te – fordította maga felé a fiát – te nézelődhetnél.

Néha már bánom, hogy ilyen értékes mondatokat adok a szájukba. Ennek mondjuk az a legfőbb oka, hogy se anyának, se apának sincs halvány lila gőze arról mennyi minden változott cirka harminc év alatt és milyen más nézeteket vallanak az emberek manapság, az ő fiatalkorukhoz képest.

Őket ismerve mondjuk soha nem is próbálták megérteni az évekből keletkezett differenciákat, mert rálegyinteni egyszerűbb volt a problémára és inkább erőltetni azt, ami láthatóan nem vezet megoldásra. Vagy legalábbis, az esetemben még nem sok jó sült ki abból, hogy összeboronáltak a fiatalkori barátaik gyerekeivel, mert hogy milyen mesébe illő lenne, ha egyesülne a két család.

Erre csak annyit mondanék: fúj.

És nem azért, mert ne lettek volna talpig úriemberek a pénzes családok fiai, és ne hozták volna le nekem még a csillagokat is a szívemért cserébe. Hanem mert egyszerűen forrott a vérem, ha arra gondoltam még a jövőmet is Ők is akarják irányítani, nem elég a jelenemet.