Downtown

13 - maradj közel

- Reed -

Néha már komolyan elgondolkoztam azon normális vagyok-e, mármint úgy ténylegesen épeszű, miután a mellettem rezgő telefon tűpontos emlékeztető volt arra, hogy ideje felkelnem és szembe néznem a valósággal, amely tegnap este még némileg másképpen festett. Mondjuk, a mellettem békésen fekvő Alice alakja, ahogy szerencsémre még csak meg sem rezzent a kinyomott telefonra, pont ugyanolyan megnyugtató, részben rémisztő, de ugyanakkor olyan szintű adrenalin löketet adó, hogy képtelenség nem megéreznem a szám sarkában megbúvó mosolyszerűséget, amint századszorra is végigpillantottam a paplan alatt szuszogó lányon és még mindig úgy éreztem, hogy valaki megcsíphetne, hátha csak egy keserédes álom ez az egész.

Azonban nem áltathattam magam ilyesmi kibúvókkal, még akkor sem ha nyilvánvalóan egyszerűbb lenne úgy tennünk, mintha senki más nem számítana ezen a világon és innentől kezdve egy pillanatra sem tágítunk egymás mellől. Legalábbis, miután tegnap este végérvényesen is kiderült számomra, hogy képtelen vagyok megfékezni magam Alice Russell közelében, hogy lassan már ordítani tudnék annyira összezavar a jelenlétével bárhol is vagyunk, és nem utolsó sorban, hogy az éjjeli beszélgetésünk alapján meglehet több közös pont is van bennünk, mint azt elsőre hittük, szélsebesen érte el, hogy ne akarjunk mozdulni a másik mellől egy darabig. Meglátjuk, meddig.

De elég volt éreznem, ahogy az órák múlásával egyre mélyebbre engedett a gondolataiba, ami néhol még az enyémnél is súlyosabb volt, ha még az okára nem is volt lehetőségem rájönni, miért. Hiszen bár tény és való, Alice megállás nélkül képes volt mesélni, mégis érezhető volt egy határ, amelyet még nem mert átlépni a közelemben némely téma kapcsán, amely úgy tűnt elnémítja őt.

Az már más kérdés, hogy meglehet tisztában voltam néhány dologgal, amely hallgatásra ösztönözte, de eszem ágában sem volt elvenni tőle a lehetőséget, hogy magától ossza meg ezeket, és akkor amikor mindezt helyesnek érzi.

Hogy mi számít helyesnek kettőnk esetében, az mondjuk egy következő kérdés, amelyre inkább választ sem keresnék, miután mindig csak oda lyukadok ki, hogy rohadtul két tűz között állok és bármerre lépek csak jobban belobban a két oldal. Pont akkora láng keletkezik, mint amelyet tegnap este is éreztem, amikor is Alice úgy döntött önszántából megjelenik az ajtómban, mit sem sejtve, hogy sosem csinált ilyet még senki azelőtt ebben a házban. Azt pedig főleg nem sejthette, milyen érzéssel töltötte el minden egyes porcikámat a jelenléte, ahogy tagadhatatlanul üvöltötte magáról, hogy miért is jött ide.

De talán én kétszer annyira is akartam őt, mint fordítva, sőt, arról már ne is beszéljünk, miként próbáltam elnyomni ezt a kelletlen érzést bármikor a közelembe került az elmúlt időben és csak egyre inkább bebizonyosodott, hogy nem tudok tőle távol maradni, bármennyire is kellene.
Muszáj voltam bevallani magamnak, hogy még egy ezer fős teremben is őt pillantottam volna meg először és csak erőszakos módszerekkel fordultam volna el a látványától, amely egyszerre sugározta, hogy senki se közelítsen, ugyanakkor tarolt el mindent ami elé került a magabiztosságával. Ez a kettősség volt, amivel már az első napokban azon kaptam magam, hogy a szokásosnál több figyelmet fordítok rá és azonnal kiszúrom, ha egy teremben tartózkodik velem.

Az igazat megvallva, nem ő volt az első, aki olyannyira ragadta meg minden figyelmemet, hogy néha már képtelenség volt bármi másra koncentrálnom, mint rá. Mindamellett, még ha ez nem is volt újdonság, a múlt egyetlen darabja sem volt hasonlítható hozzá.

Nem, amint néha olyan magabiztosságot öltött magára még velem szemben is, hogy azt százan megirigyelnék; ahogy magasról leszarta mások véleményét – köztük sokszor az enyémet is – és hallgatott magára; és persze úgy mászott bele a mindennapjaimba ilyen rövid idő alatt, hogy ne teljen el egyetlen nap sem úgy, hogy ne kússzon a gondolataim közé.