Downtown

9 - ismeretlen szándékok

- Alice -

- Rendesen el vagyunk havazva, az biztos – hallgattam Luke monológját a kocsiban, ahogy kihangosítottam a mobilomat. – A fele gárdát áthelyezik az állam másik felébe, de nem raktuk még össze, ennek mégis mi értelme van. Mondjuk, tény és való nem nagy zsenik az ottaniak – gondolkozott el, ahogy lassan bekanyarodtam az Intézethez vezető útra.

- Hm – reagáltam röviden, de annál inkább átlátszóan.

- Nahát, Alice drágám, látom igazán megérint téged is a történet – nevetett fel Luke a vonal túloldaláról, mire azonnal visszakapcsoltam a realitásba és azzal együtt végre eljutott az elmémig minden amit az elmúlt közel tíz percben ecsetelt nekem az őrsről.

- Ne haragudj, esküszöm hogy figyelek – mentegetőztem. – Tehát eléggé őrültek háza van – vontam le a konklúziót.

- Ne is mondd – csaknem magam elé képzeltem, ahogy rázza a fejét. – De te jól vagy, ugye?

Nézzük csak, milyen válaszok közül választhatunk. Persze, minden a legnagyobb rendben, vagy természetesen, csak éppen semmi sem tűnik olyan nehéznek, mint koncentrálni a munkahelyemen, miközben néhány személy, különösen egy, mintha ki tűzte volna maga elé célként, hogy elterelje a figyelmem, vagyis inkább magára vonzza.

Azonban míg mindezt magamnak is nehezen vallottam be, addig aztán ember nem volt akinek ezt kimondtam volna hangosan.

- Meglátogathatnál már minket valamikor – tértem ki a válasz elől csaknem mesterien, és ahhoz képest a hangom sem tükrözte azt a világvége hangulatot. – Biztos, a többiek is örülnének.

- Egy zsaru látványa mindenkit örömmel tölt el végülis – jegyezte meg szórakozottan Luke.

- Ne már – forgattam meg a szemeimet, ahogy leparkoltam az autót. - Láttak az itteniek már sokkal rosszabbat is.

Illetve, ők maguk is mérföldekkel rosszabbak, mint a telefon túlsó végén elhelyezkedő Luke Walkers.

- Mondjuk igazad van – közölte nemes egyszerűséggel. - A nagyfőnököt úgysem tudom überelni.

Hangosan gondolkodtam volna az előbb?

- Hát őt tényleg nehéz lenne – habogtam hirtelen, mikoris valójában egyetlen igencsak vastag fal választott el az említett személytől.

- Jól van, a héten majd benézek, amikor nincs valami halaszthatatlan – mondta Luke. – Mindenesetre, add át Reed-nek, hogy beszéljen az embereivel, nehogy megint azt higgyék, hogy bilincset vágok rájuk – jegyezte meg szórakozottan, azonban nem teljesen tudtam megfelelően reagálni erre abban a szent pillanatban.

Legalábbis, kénytelen voltam arra az igen kellemetlen konklúzióra jutni, hogy lehet nem vagyok éppen olyan helyzetben, hogy bájcsevejbe kezdjek Reed Jenkissel. Mondjuk, ha figyelembe veszem, hogy tegnap még csak egy momentum erejéig sem láttam, volt egy olyan érzésem meglehet ma sem lesz túl sok szavunk egymáshoz. Így persze, a bájcsevejt sem fogjuk megejteni.

- Magam foglak beengedni, esküszöm – nevettem fel végül, amint csak eszembe jutott Luke előző incidense a biztonságiakkal.

Nem azt mondom, kötelező módon van úgy védve a hely, mintha a legféltettebb titkokat őriznék a négy fal között, ugyanis néhány embernek tényleg az élete forogna kockán, ha innen bármi is napvilágot látna. Innentől kezdve meg sem tudtam lepődni, hogy a biztonságiak nem bíznak meg Luke-ban, noha évek óta baráti kapcsolatot ápol a szervezet két fejével – mégis, a hivatásának köszönhetően óvatosan kezelték az ittlétét, teljesen érthető módon. Mondjuk, én pontosan tudtam, hogy aztán bárkiből kinézném a világon, hogy Jenkinsék, vagy éppen más alvilági fazonok ellen hadakozzon, Luke volt az akit nem hogy hidegen hagyott az alvilág ezen része valamilyen szinten, de pontosan tudta hol volt a helye – és az nem itt volt. Ebből adódóan sem a szervezet testvérpárjának, sem bárki másnak nem okozott volna balhét, még ha titkon tudom, hogy számtalan dologgal nem ért egyet, ami a Központban zajlik. De nem az ő dolga. Innentől kezdve Luke Walkers megtestesítette azt a hozzáállást, amelyet nekem is tanúsítanom kellett volna az Intézet falain belül néhány ügy kapcsán.