Downtown

8 - az álca mögött

Az előző végéből (a hosszú kihagyás miatt egy ideig ezt itt hagyom <3 ) :
"Legalábbis, a karjából ami erősen a oldalamra fonódott, mintha azt hinné bármelyik pillanatban kicsúsznék a kezei közül, vagy az ajkai, amelyek csak egy-egy óvatlan pillanatra engedték el az enyéimet tökéletesen ezt sejtették.

Nekem pedig akármennyire is kellett volna hogy legyen: valójában semmiféle ellenvetésem nem volt. A szabad kezemmel közelebb húztam magamhoz, ezzel elérve hogy a testünk közötti néhány centiméter végleg megszűnjön, és olyan közel érezzem magamhoz, mint amennyire már túlságosan is régóta akartam.

A vicces pedig az volt, hogy semmi sem tűnt helyénvalóbbnak ennél.

- Nahát, kit látnak szemeim – hallottuk meg az ismerős hangot mögülünk, mire egy szempillantás alatt csöppentünk vissza a kegyetlen valóságba és engedtük el egymást a tekintet hatására, amely bosszúsan méregetett minket. - Csak nem Reed Jenkins személyesen?"

- Reed -

A fekete öltözetben feszítő férfi egy önelégült mosollyal mért végig mindkettőnket, mire az arcom csaknem egy pillanat alatt váltott át arra az érzelemmentes seggfejére, akivé szívesen váltam a hozzá hasonló tagok környezetében. Azonban míg nekem ez lassan a védekező mechanizmusom részévé vált, a szemem sarkából kiszúrt Alice többé-kevésbé tudta magára erőltetni a halálnyugodt ábrázatát.   

- Szóval a te egyik kurvád próbált befűzni egész este. Sejthettem volna – jegyezte meg a férfi egy szánalmas nevetéssel fűszerezve. - Mondjuk, ahogy látom, ha engem nem is sikerült, téged annál inkább.

Éreztem, ahogy egy pillanatra megfeszülök, ahogy szándékosan azon voltam, hogy még csak egy rezzenésnyi érzelem se suhanjon át rajtam a mondata hallatán.

- Mondanám, hogy jó újra látni – húztam egy hamis mosolyra a számat - de ekkorát még én sem szoktam hazudni.

- Pedig általában kifogástalanul űzöd az ipart – vágott vissza rögvest, a mimikám pedig tükörképként jelent meg rajta - és még egy tanítványod is van. Lenyűgöző – csöpögött a szarkazmustól a mély hangú férfi.

- Mindig is Owens egyik kutyája voltál – mértem végig, ahogy egy lépést tettem felé. - Csak tudnám miért nem vagy még rács mögött vele együtt.

- Nem neked kellett volna oda juttatnod, Jenkins? – Jegyezte meg csaknem hahotázva, de nem adhattam meg neki azt a fajta elégtételt amit elvárt volna tőlem reakcióként. Továbbra is sziklaszilárdan álltam a gúnyos tekintetét, miközben minden szó amelyet az irányomba küldött pillanatok alatt pergett le rólam.

- Ami késik nem múlik, nemdebár? – Ráncoltam össze a homlokomat.

Az engem vizslató tekintet tagadhatatlanul tükrözte a nem tetszést, amelyet a személyem irányába tanúsított, főleg miután láthatóan megingott az a magas önbecsülése, mely sok helyre juttatta már, de a megfelelőre nem.

Vagy legalábbis, merőben nagy különbség van az ő általa elképzelt megfelelő és az enyém között.

- Szánalmas mennyire alábecsültök minket – sziszegte a fogai között, ahogy láthatóan a mögöttem álló Alice és köztem jártatta a bosszúszomjas tekintetét.

- Alábecsülni? Dehogyis. – Ráztam meg a fejemet, amint ismét csökkentettem a köztünk lévő távolságon. - Lassan már sajnállak, hogy még mindig nem tűnik fel, hogy vége. Vesztettél.
Egy momentum erejéig mintha sikerült volna meggyőznöm, vagyis reálisabban fogalmazva, tudatosítanom benne azt, amivel már egy jó ideje tisztában volt, de én lettem volna az utolsó akinek ezt bevallja.