Downtown

15 - hátország

- Alice -

Már vagy jó harminc perce csak a hatalmas káosz közepén álldogáltunk, ami magába foglalta az egyenruhás emberek tömkelegét, vagy éppen a hozzánk tartozók rendezkedését, ahogyan együttes erővel igyekeznek megtisztítani a helyszínt az itt lebzselő egyénektől, akik közül néhány már első ránézésre sem volt beszámítható állapotban, hát még amikor önmagából kikelve ordítozott az őt lefogni készülő tagokkal. Némiképp összerezzentem minden egyes jelenet láttán, amikor is nem csak egy rémálom, hanem a kegyetlen valóság talaján álltam, s vonszolták el előttem a totálisan kiégett alakokat, melyeknél volt olyan, aki még mindig szorongatta a kezében tartogatott tűt. Vagy éppen előbb halt volna meg, elmondása szerint, minthogy beszálljon a fekete furgonba és elvigyék innen.

Bennem pedig csak olyankor realizálódott, miért is viseli az egész Owens ügyet, vagyis éppen az ő kapcsolathálóját ennyire a szívén mind Reed, mind a Központ többi tagja – borzasztó volt így látni az embereket. Az pedig még annál is rettenetesebben hatott, hogy bár a pokolra jutna, ha valaki azt állítaná az itt jelenlévők közül, hogy egy szent, de még ránézésre is sütött néhány alakból mennyire nem itt lenne a helyük. Akaratlanul is elgondolkoztam azon mégis mi vezethetett oda, hogy egy Owens félével kelljen leállniuk és tudni sem akarom milyen munkákba, vagy éppen dílerkedésbe kezdeniük, a megfelelő árért cserébe, majd pedig lám, hova jutottak vele. Nem mintha az előbb említett rohadékot egy pillanatig is foglalkoztatta volna, hogy mit művel velük, hogy hány ember életét vágja keresztbe mosollyal az arcán.

Legalábbis, Chris bőségesen felvilágosított a fickó múltjáról, miután nemrégen még azt ünnepeltük, hogy sikerült feltörni a rendszerét, most pedig ez kapóra is jött, és próbálták az ebből adódó telephelyek végső felszámolását végrehajtani, amelyek még úgy is működtek a háttérben, hogy a főnökük hónapok óta rács mögött ült. A szomorú ebben pedig az volt, hogy még innen is sikerült kiszúrnom, ahogy a zűrös ügyekbe keveredett egyének cseppet sem egy korcsoportba tartoztak, hiszen ránézésre 15-től indult a kör, de még 50 évesek is lehettek köztük.

És Chris elmondása szerint a legtöbben menthetetlenek voltak. De mint korábban is említettem, ez őt aztán kurvára nem érdekelte. Amíg Owens a kezében számolgathatta a könnyen megkeresett pénzét, melyért mások durván mondva feláldozhatták az életüket – addig aztán egy pillantást sem vetett arra, mekkora kárt okozott bárhová is ment. De igazából, nem is hiszem, hogy valaha szembesítették ezzel.

A pillantásomat elkapottan Olivia felé irányítottam, aki keresztbe tett karokkal követte nyomon az eseményeket, de az arcára a tudta nélkül ült ki a végtelen keserűség.

Egy kis részem mintha tudott volna párhuzamot vonni Olivia és köztem, ahogy ott állt, majdhogynem könnybe lábadt szemekkel vizslatva az elénk táruló jelenetet, miközben még alig egy órája a benne élősködő adrenalin a legmagasabb fokozatra kapcsolt. Mégis, annak ellenére, hogy mennyire úgy tűnt, ebbe a világba született, és fél kézzel elbírna egy egész hadsereggel is, még ez sem tudta eltakarni a törékenységét, amely szüntelenül a személyéhez tartozott csak egyre kevésbé engedte mutatni magából. Jóllehet ha valaki hallotta már Olivia Dyer történetét, vagy akár csak egy kiragadott részletet, pontosan tudja, hogy egy a millióból aki végig csinálná azt, amit ő, méghozzá úgy, hogy mindennek a végén ő maga tarthassa a győztes zászlót a kezében. És valójában, senki sem nevezi törékenynek már ezek után.

S még mindezek ellenére is megtestesítette mindazt, ami kellett, hogy túléld a kegyetlen világot, amelybe belekerültél – mert itt nem elég, hogy képes vagy ölni. Sőt, nem is csak annyiból áll, hogy rezzenéstelenül nézed végig valaki másnak a halálát. Hiszen ha nincs benned empátia, néha nem lesz túl sok, ami körbevesz, és néha nem érzed úgy, hogy a világ összes súlya rád nehezedik, de nem tudsz mit tenni – akkor nem is tartozol ebbe a világba.