Fogadásból Szerelem [BEFEJEZETT]

tizenhatodik fejezet

•Daniel szemszöge•

Felébredek és össze szedem a gondolataimat. Újra és újra azon kattog az agyam , hogy Hope miért rúgott be annyira. Talán féltékeny volt Callie miatt? Kétlem.
Nem tagadhatom , hogy irtó dögös volt a bulin...
Elég már! Emlékeztetem magam , hogy nem szabad gondolnom rá csakis a fogadásra! EZ CSAK EGY FOGADÁS!
Úgy döntök az autómmal megyek ma suliba , hiszen nem tudom mi lesz végül az egésznek a kimenetele.

Amint beérek a szekrényemhez megyek és közben Jakson is megjelenik.

-Csá tesó! Na készen állsz arra a nevetséges előadásra?-megböki a vállam.

-Mégis , hogy a francba állnék készen? Tiszta baromság az egész! Nem hiszem el mit meg nem kell tennem.-panaszkodom miközben titokban abban reménykedem hátha egy meteor belecsap a suliba.

-Nyugi. Még van időd felszedni! Ne parázz!- próbál bíztatni de mindhiába.

Az idő kibaszott gyorsan eltelt és már a dráma teremben vagyunk. Meglátom Hopeot amint a szöveget tanulmányozza. Odamegyek hozzá de annyira bele van merülve az olvasásba , hogy észre sem vesz.

-Hope, ne olvasd annyit tudom hogy tudod az egészet!-egy ,, biztató'' mosolyt vetek rá.

-De annyira ideges vagyok. Rossz előérzetem van! -válaszolja majd megint a szövegre szegezi tekintetét.

-Jó lesz. Megcsináljuk.

-Alig várom , hogy vége legyen.-közli és elindul leülni egy székre.

Mrs. Douglas ismerteti a párok sorrendjét. Végül kiderül mi leszünk az utolsók. Nem bánom , hiszen a végén már senkit nem fog érdekelni az egész hülyeség. A többiek elég hamar végeznek. Senki nem gondolta túl úgy látom az egész projekt dolgot. Még jó ,mert különben elég béna lenne a miénk.
Mrs. Douglas szólít minket és Hopeal felmegyünk a kis ,,színpadra".

-Nos , ti mit választottatok?- kérdezi Mrs. Douglas.

-A Rómeó és Júliát.-felelem.

-Ooo ez csodálatos! Imádom a történetet! Kezdhetitek!-mutat a szinpadra.

Ránézek Hopera és bólintok egyet ezzel jelezve , hogy kezdhetjük.
Hope kezdi a szöveget:

Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.
A fülemüle volt, nem a pacsirta,
Az rázta össze megriadt füled.
Éjjel dalol a gránátalmafán,
Hidd, édesem, a fülemüle volt. (William Shakespeare)

Most én jövök.

Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,
Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík
Szegi be a felhőket keleten.
Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap
Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.
Elmennem: élet, és halál: maradnom. (William Shakespeare)

Kicsit kínosan érzem magam de már nincs sok hátra. Végig kell csinálnom. Megint Hope következik.

E fény nem a Nap fénye, én tudom:
Csak meteor, mit kilehelt a Nap,
Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,
És utadon világol Mantováig.
Szóval maradj. Nem kell sietned így. (William Shakespeare)

Hát egyre rosszabbul érzem magam esküszöm. Egyébként el sem hiszem hogy ennyi szöveget meg tudtam jegyezni. Újra én következem:

Hát fogjanak el, vigyenek halálra.
Sebaj: hiszen te akarod. Igen,
E szürke folt nem a hajnal szeme,
Csak kósza pára a Hold homlokáról,
S nem a pacsirta csattog a magasba,
Az öblös égben, a fejünk fölött:
Elmenni rossz, jobb is maradni tán -
Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.
Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap. (William Shakespeare)

Hope az utolsó szövegrészét kezdi el és utána még van egy sorom. Halistennek hogy vége lesz mindjárt.

De az, de az - fuss innen perc alatt.
Ez a pacsirta, az rikácsol itten
Erőltetett-éles trilláival.
Mondják, egyébkor édesen sikolt,
De most rikolt, mert minket szétriaszt.
Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,
Bár elcserélte volna véle hangját!
Mert ölelésünknek vet hangja véget,
Az éjt elűzi s véle-véle téged.
Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes. (William Shakespeare)

Zárom is az egészet gyorsan:

A fény, a fény - és mindinkább setét lesz. (William Shakespeare)

Befejezem és ekkor odalépek Hopehoz , megfogom a derekát. A szemébe nézek és megcsókolom. A testemben ilyenkor valami furcsa bizsergető érzést érzek. Nem rossz , sőt egész kellemes..

Óriási taps vihart kapunk , ami nem lep meg hiszen én mindenben profi vagyok.