𝕬 𝕶𝖗𝖆𝖒𝖕𝖚𝖘𝖟
A fogadó szinte tele volt mi nem kicsi hangzavarral is járt ám mégis a kandallóhoz legközelebbi asztalnál ülő Dandelion költő és nő csábász egyre idegesebb, és kétségbeesett hangja átszelte.
- Ciri, az ég szerelmére ülj már le... Az istenit! Ez a hátam volt! - kiáltott fel fájdalmasan Dandelion. Ciri az asztalok közötti kis folyosón ugrándozott és a Vesemir bácsitől tanult mozdulatokat gyakorolta kis fakardjával. A költő nem győzött bocsánatot kérni minden dühösen villanó szempár tulajdonosának akiket zavarta az eleven kislány. Ám a bárd akár imádkozhatott, vagy a haját téphette Cirit pont hidegen hagyta végül mikor az egyik kövér nagy tokájú úriembert hátbavágta véletlenül a kislány betelt a pohár Dandelionnél. Felpattant a padról és mutatóujját rázva Ciri felé fordult.
- Most azonnal leülsz, mert ha nem elfog vinni a krampusz! - szűrte ki a fogai között a költő, mire csodák csodájára a kis egérszürke azonnal abbahagyta a csapkodást és oldara döntött fejjel nézett a költőre. Szinte hallani lehetett ahogyan fejében kattogtak a fogaskerekek. Végül csak megvonta a vállát Ciri és tovább ugrált zavartalanul.
- Nem olvastam róla Vesemir bácsi könyveiben, szóval nem hiszem, hogy létezne - kacagott fel a kislány. Dandelion végül csak egyik tenyerébe temette arcát miközben már a sírás kerülgette.
