Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

A 5. Ősvérvonal

Reggel mindenki összeszedte magát. És el is indultunk rögtön. Mivel sokan voltunk, így két kocsival kellet neki vágnunk. A sofőrök Jack és David lett. Amint kiértünk a kocsikhoz én rögtön Davidéket céloztam meg. Így is elkerülve Jack kínos tekintetét. Már majdnem mindenki be ült a kiválasztott kocsijába. Én is nyitottam ki az ajtót amikor valaki vissza rántott. Mérget vette volna rá, hogy Jack az. Már lelkileg fel is készültem rá. Meglepetésemre Jimmy állt mögöttem.

-Nem kerülheted örökre. Ezt te is tudod ugye? Ha nem teszel értek, akkor az A beszélgetés a legrosszabbkor fog jönni. Amikor egy kicsit sem leszel rá felkészülve.

-Tudom mit csinálok. Ne aggódj.

-Pedig nem úgy tűnik. -Húzta a száját. Értem én, hogy csak jót akar. Meg ő ezen átment -legalábbis nagyon úgy látom- és tudja milyen. Azonban még nem tudom megtenni. Még nem...

Beszálltam a kocsiba és elhajtottunk. Mi Jackék mögött mentünk, mert ő tudta a címet. Nem is tudom, annyira elgondolkodtam, hogy pontosan nem emlékszem mennyit jöttünk. A célállomásunk egy erdőmélyén lapuló, gyönyörű vízesés volt. Minden olyan nyugodt. A környezet, a hangok, az illatok, minden. Lehet, hogy elzárták őt. De legalább nem egy szörnyű helyre. Ebből is látszik, hogy tisztelik.

Ahogyan a kis csapatunk minden tagja oda ért, és megpillantották ezt a gyönyört, szinte hallani lehetett a leeső állak puffanását.

-Ez lenne az? – Kérdezte Mark.

-Igen. – Helyeselt Jack.

-Ez a hely bámulatos. – Nézett körbe Alice.

-Na, indulás! – Jack céltudatosan elindult a vízesés oldala felé.

-Jimmy ne maradj le! -Hallottuk a David parancsoló hanghát.

-Jó-Jó!

Ahogyan közeledtünk megértettem, hogy hova megyünk. A vízesés mögé. És hogy oda eljussunk egy rettentően keskeny párkány vezetett.

-Én megyek először. Megnézem, hogy biztonságos-e, és csak akkor gyertek, ha szólok. Oké? – Mindenki helyeslően bólogatott, kivéve engem. És ez neki is feltűnt, majd rám nézett. Bármennyire is akartam leplezni az aggodalmamat nem igazán sikerült. Úgy nézett engem mintha az engedélyemre várna. Amit persze nem adtam meg neki. Egyszerűen csak elnéztem, próbálva figyelmen kívül hagyni az előbbi szemkontaktust. Ő erre meg megindult. Én nem akartam, hogy át menjen ott. Mi van, ha megcsúszik a lába és leesik. Értem én, hogy csak víz van alattunk, de akkor is.

Minden egyes másodperc egy örökké valóságnak tűnt. Főleg akkor amikor már arra a pontra érte, ahol nem látni. Viszont egyszer csak hallottunk egy hangot.

-Jöhettek, de nagyon óvatosan! – A szívemről akkora kő esett le, hogy az csak na. A francba is tényleg fontos nekem.

-Ki legyen a következő? – Tette fel azt a kérdést Jessica, amit senki nem akart hallani.

-Aki kérdi. -Mondta Jimmy.

Őszintén nem tudom mit érezhettem, de amíg a többiek veszekedtek én elindultam. Lehet a kérdéseimre a válasz hajtott előre, vagy az, hogy láthassam Jacket, nem tudom. Mikor a két lábam már a párkányon állt és lassan, lépésről-lépésre haladtam, akkor vettek észre a többiek.

-Úristen Sarah normális vagy? -Ránéztem Alicere, azt hittem, hogy ott kell összekaparni a földről. Amint meglátott a perem azon nyomban el is fehéret. Pedig neki is előbb utóbb át kell jönnie.

-Hát, akkor a jelek szerint igen. – Nevettem el magam. De ő nem igazán díjazta. Nem is értem miért.

A falon próbáltam mindig keresni valami kapaszkodót, miközben aprókat lépkedtem a párkányon. A többiek sokkal jobban izgultak, mint én. Hallottam, ahogyan az izgatottságtól hevesen ver a szívük. Perceken belül el is jutottam a kanyarhoz, amint ott is tovább értem megpillantottam Jack aggódó tekintetét. Már csak pár lépés választott el engem a biztonságos zónától. Aztán az utolsó lépésnél jellemzően rám ráléptem egy -most már kiderült- mozgó részre. Ahol aztán megcsúszott a lábam és elkezdtem lefelé zuhanni. Közben meg egy nagyot sikítottam. Viszont a víz helyet csak annyit éreztem, hogy Jack elkapta a derekamat és időben magához húzott, így nem estem le a háborgó vízbe.