Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Temetés

A lányok távozása után egy halom vizsgálat várt rám. Igazából tudták az orvosok, hogy mi bajom van, csak egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy ennyivel megúsztam. Mondván ez lehetetlen. Így, mint valami kísérleti patkányt, úgy vizsgáltak. Elég kellemetlen volt, hogy úgy viselkednek velem, mintha valami mutáns lennék. Aztán mikor vártam az egyik analízisemre megjelent az orvosom. Majd letörten azt mondta, hogy nem lesz több tanulmányozás. Kíváncsi lennék, hogy miért hagyták abba olyan hirtelen. Bár lehet valaki rá jött, aztán leállíttatta. Ki tudja? A kortermem felé menve eszembe jutott, hogy nem kellene, valami pszichés problémám legyen. Már, mint meghallt körülöttem mindenki. Ezért megkértem a mellettem sétáló fiatal nővért, hogy szóljon egy orvosnak. Ő persze meg ilyet, hogy rosszul érzem magam. De persze elmondtam neki mit akarok, így már nyugodtan szólt az orvosnak. Én meg vissza mentem a szobámba és ott vártam. Perceken belül meg is érkezett egy ötvenes éveiben járó fehérköpenyes férfi. Aki elmagyarázta, hogy ilyen esetekben legtöbbször a beteg sosem lesz már normális pszichésen. De persze van olyan is, amikor nem súlyos, de akkor is megrázza őt a történtek. Végül azt mondta, hogy nálam semmilyen problémát nem találtak. És ezzel el is ment. Na, most vagy tényleg ennyire pszichopata vagyok, amiért nem érzek semmit. Vagy tényleg nem vagyok, olyan, mint amilyennek kellene lennem.

Hat igen elég mozgalmasan telt a szombatom. Ma vasárnap reggel van. A szakemberek szerint felesleges tovább bent tartani. Úgyhogy bármelyik pillanatban itt lehet apa a zárójelentésemmel és mehetünk haza. Áh, csak mondani kellet. Itt is van.

-Szia, apa!-pattantam fel a kényelmetlen, ideiglenes ágyamról.

-Ugye mondtad, hogy, volt egy idős néni a buszon?- A levegő megállt bennem. A mosolygós, kedves arca rögtön eszembe jutott, ahogyan átengedte a helyét nekem.

-Igen.

-Ma lesz a temetése. Gondoltam elakarsz menni.

-Igen.- A szemeim megteltetlek könnyel, amik cseppenként folytak le az arcomon sós vizes csíkot hagyva maguk után.

-Akkor gyere. Még haza kell mennünk, átöltözni.

A beszélgetést követően felkaptam a csomagjaim egyrészét, a másikakat apu vitte a kocsiig. Bepakoltunk és útnak indultunk.

-Tudod, hogy mi a neve?- A tekintetemmel ránéztem és egyből levette a tudatlanságomat, így hát belekezdtet.

-A neve Marie Lane, 94 éves. Ő volt ennek a kicsinyke város egyik legidősebb lakosa.- Szuper akkor most az egész város utál. Mert lehet, hogy miattam halt meg ő is...

A házunk elött leparkoltunk és kipakoltunk. Majd mind a ketten átöltöztünk és elindultunk. Egész idő alatt nem szólaltunk egymáshoz. Én nem éreztem magam beszélgetős hangulatban. Apu meg szerintem jobbnak látta, ha most inkább nem szól hozzám. Gondolom, át érzi, hogy min megyek keresztül. Hogy magamat okolom. Mint, amikor elhagyott a család másik fele és magát hibáztatta. Akik most biztosan boldogan élnek egy másik országban, egy másik családdal.

Letettük a kocsit és sietősen elindultunk a bejárat felé. Ugyanis eléggé késésben voltunk. A nagy, sötét, faragott faajtó elött megtorpantam. E mögött egy kétségbeesett, szomorú család emlékezik meg az eltávozott lélekről, amiről én tehetek. Hát lesz, ami lesz. Lenyomtam a fém kilincset, ami hidegen és finoman simult a bőrömhöz. Egy nagy levegő vétel és minél észrevehetetlenül tolom magam elött ezt a nagy fadarabot. De nem ám halk nélkül nyitódik, dehogy is. Hát ennek muszáj megszólalnia. Hatalmas nyikorgás követte minden centiméter után. Mikor már annyira kitártam, hogy apa és én átférjünk rajta, felnéztem. A teremben egy halom feketébe öltözött ember ült vagy éppen állt a kevés ülőhely következtében. A helyiségbe lépve síri csend telepedett és minden szempár ránk szegeződött. A tekintettek között volt szomorú, dühös, semmit mondó és sajnálkozó. A család nagyrésze bosszúsan méregettek, de néhányan csak szánakozóan bámúltak. Én pedig mintha nem is lennék ott elindultam, hogy egybeolvadja a tömeggel. Az emberek egyénként fordították vissza a fejüket az oltár elött álló húszas éveiben járó nőhöz. A testalkata a fekete gyászruhában is látszott, hogy nincsen elhanyagolva. Hosszú, kivasalt fekete haja omlott le egészen a háta közepéig. A hasonló színű szemei, még hátulról is tisztán lehetett látni, hogy teljesen véreres a sok sírástól. A korából és a kinézetéből, szerintem az unokája lehet. Mikor már mindenki rá figyelt, befejezte a gondolatait és leült az első sorba. A közeli család, többi tagjához. A pap, a nő előbbi helyére sétált.

-Van még valaki más is, aki szeretne mondani valamit Marie Lane megemlékezéséhez?- Mindenki hallgatgatott és várt, hogy a pap megszólaljon. Mikor az atya vett egy mély levegőt, hogy akkor tovább megy a következendő programpontra, kiléptem az emberek takarásából. Elindultam az oltár felé. A fejemet letartva lépkedtem. Éreztem minden porcikámban a figyelő szempárokat a testem különböző pontjain. Ahogyan közeledtem az urnához és az előtte álló engem fürkésző paphoz, egyre feljebb emeltem a tekintetemet. Az urna mögött, helyezkedett el egy aranyszínű kerettel körbe vett fénykép a Marie Laneről. Aranyosan mosolyog a kamerába, csinosan kiöltözve. A kép körül rengeteg különböző színű virággal, koszorúval van körbe téve.

Felléptem a dobogóra, amin az egész oltár áll. A lelkész felé fordultam kis millió molylepkével a hasamban az idegesség végett, remélve engedi, hogy szót kapjak. Másodpercek elteltével bólintott egyet és félre állt. Először a lábam és utána a fordult a testem többi tagja is a közönség felé. Mikor megpillantottam őket akkor vettem észre milyen sokan vagyunk. Csak nyugalom.

-Öhm... Jó napot! A nevem Sarah Moon. Lehet már ismertek vagy láttak a híradóban, újságban. Én is ugyanazon a buszon utaztam, mint Marie Lane. A baleset elött sosem találkoztam vele. Szóval lehet, hogy most az, hogy ide kiálltam, illetlenség. De úgy érzem, hogy ennyivel tartozok neki... Az utazás során nem sokat beszélgettünk. Igaz nem találkoztam vele ezelőtt soha. De ezalatt az idő alatt a vélemény róla, hogy egy nagyon kedves, aranyos ember. A nagymamáimat sajnos nem ismerhettem meg. Viszont ha valaki megkérdezné, hogy milyen mamára vágynék. Úgy írnám le, mint amilyen Marie Lane volt. Az orvosok azt mondták, hogy ha nem ülök, akkor nem élnék. Az ülőhelyet pedig neki köszönhetem, így az életemet is. Hogy miért pont én éltem túl egyedül? Nem tudom. De az élettől kaptam még egy lehetőséget, amit mindenképpen jobban meg becsülök majd. Mindenkinek, aki kicsit is ismerte őszinte részvétem.- Ezzel az utolsó mondattal vissza indultam az emberek árnyékába. Mikor vissza értem apa a vállamra tette a kezét és elismerően bólintott. Mondván "ezt, így kell".

A temetés többi részei is nagyon szépen zajlott. A városból sokan eljött, hogy tiszteletet adjanak. Lehettünk körülbelül kétezren. Ezek szerint sok embernek fontos volt a néni. Remélem, megtalálják a gyilkost. Mert lenne hozzá pár szavam.

Nyugodj békében Marie Lane!