Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Feltámadás

-Ki vagy te? -Jézusom lehet, hogy meg őrültem. Lehet, hogy igazából én szólaltam meg?

-Hihi. Nem, ne aggódj. Igaz, ami most történik nem épp a normális kategóriába tartozik.

-Áh! És még olvas a gondolataimba? Mégis ki vagy te és mit keresel... bennem?

-Oh milyen modortalan vagyok. A nevem Kenia. Az egyik ősöd.

-Hogy mim?

-Ezek szerint még nem tudod. Sajnálom, de nincs annyi időnk, hogy elmagyarázzam. Kicsit hosszadalmas a történet. Ellenben ne aggódj idővel mindent, talán majd többet is megtudsz a kelleténél.

-Ja, ezt már sokszor hallottam. De ez már nem számít, úgyis halott vagyok.

-Még nem teljesen. Most valahol az élők és a halottak küszöbén állsz. Részben ezért is tudunk beszélgetni. Még vissza tudsz menni. Ezért vagyok itt. Hogy szépen vissza lökdösselek, ugyanis még közel sem térhetsz pihenőre Sarah.

-Nem igazán szeretnék, ne aggódj. De kétlem, hogy megérdemlem, azt hogy visszamenjek. Amit tettem a többiekkel az megbocsáthatatlan.

-Mindenki hibázik.

-Ne de ekkorát. Konkrétan összebarátkoztam velük, majd kértem segítségüket abban, hogy meghalljak.

-Oké-oké, ilyet nem mindenki tesz. Bár ahogyan elnéztelek titeket kételem, hogy örökké megutálnának. Max csak az elején.

-Hát ez nem éppen volt túl megnyugtató.

-Az most nem számít. Sarah neked muszáj visszamenned. Hallod? Sokak élete és szabadsága múlik rajtad. Köztük az enyém is, úgyhogy fogd meg magad, irány vissza és fejezd be, amit elkezdtél.

-Mégis hogyan?

-Oh tényleg. Elfelejtettem mondani. Nagyon egyszerű. Csak szimplán annyira kell vágyakoznod az élet felé, hogy akár képes lennél érte, bármit feladni.

-És ezt mégis, hogyan érem el?

-Hát ezt neked kell megtudnod. De próbálj meg sietni. Nehogy eltemessenek, még mielőtt felkelnél, mert az nagyon kellemtelen lenne. Azonban nekem lejárt az időm. Minden jót Sarah Moon, drága utódom.

-Várj!

-Remélem egyszer, majd meg tudsz nekünk bocsájtani, hogy ekkora súlyt helyeztünk a válladra. Ég veled...!

Olyan kedves hangja volt. Bárcsak láthattam volna. Bár tudnánk még beszélgetni. Valahogy az az érzésem, hogy ő tudja min megyek keresztül. Ellenben, mégis mért kért bocsánatot, méghozzá többes számban. Kiknek kellene megbocsájtanom? Ráadásul mit fogok megtudni, amit mindenki állandóan hajtogat.

Erre most azonban nincs időm. Fel kell élednem, méghozzá minél előbb. Nem akarom magamat kiásni a földből. Az már nagyon horrorisztikus lenne. Ha többiek meg is tudnának bocsátani nekem, előbb ijednének halálra.

Szóval csak annyire kell epekednem az élet felé, hogy bármit feladok érte? Egyszerű nem? Igaz nem tudom, hogy csináljam, de valahogyan ki kéne találnom. Talán... mi lenne, ha felidézném azokat az emlékeket, amikért érdemes élni. Kezdetnek szerintem jó.

Mindent csodás dolgot, ami eddigi életembe történt, egyesével előkerestem és felelevenítek. Amikor még együtt voltunk a családdal. Apa, Anya és Rose. Együtt nevettünk, játszottunk és közösen éltük mindennapjainkat. Jessica, Alice, közös tanulások, szórakozások, beszélgetések. David, Mark, Jeremy. Ez együtt töltött idő, nevetések tömlege, a segítségetek, az aggódásotok. Jack. A feltétel nélküli szereteted. Ahogy haladtam az egyre meghatóbb és meghatóbb emlékek felé, azt vettem észre, hogy egyre jobban vágyok vissza. Ezáltal nem álltam meg. Mikor egy fájdalmas emlék előtőrt abban a pillanatban el is rejtettem egy sötét és mély helyre.