Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Kegyetlen világ

Ha valaki nem szereti a véresebb, durvább részeket, akkor az a végét ne olvassa el. További jó olvasást. 😊❤️

-Jól vagy?-rohantam a földön ülő fiúhoz. A tekintetét rám vezette, de úgy nézett rám mintha szellemet látott volna.

-Pe... persze.- válaszolta ilyedten.

-Akkor jó. Gyere.-álltam fel és nyújtottam oda kezemet, hogy segítsek neki talpra állni. Amit félénken, de elfogadott. Ahogyan felállt észrevettem, hogy legalább két és fél fejjel nagyobb nálam. Olyan aranyosan néz ki. Göndör fekete haja van, zöld szemekkel párosítva.

-Amúgy a nevem Sarah.-egy mosoly keretébe bemutatkoztam és elkezdtem felszedni a földön heverő könyveket.

-Az enyém Luke.

-És, hogy hogy ilyen későn itt vagy a könyvtárban?-tettem vissza az utolsó könyvet is a helyére. Legalábbis nagyon remélem, hogy ott a helye. Nem akarok Jeannek plusz munkát okozni.

-Hát... izé... csak a tanuláshoz. Csak aztán rám estek ezek a könyvek.-vakarta meg a tarkóját.

-Akkor gondolom te is inkább könyvekből tanulsz, mint az internetről?- egy kicsit olyan érzésem van, mintha nem mondana igazat. Bár lehet azért, mivel már elég későre jár és fáradt vagyok. Vagy, mert már sokszor estem pofára.

-Igen... az internet nem mindig megbízható.- mosolyodott el. Aranyos, amikor mosolyog

-De én most már megyek, mivel elég késő van. Szóval, szia és legközelebb jobban vigyázz!- integettem és elindultam vissza a dolgaim felé. De még hallottam, hogy ő is elköszön. Vissza tettem a könyveket a helyére és elindultam haza.

Az út és az otthoni időszak ugyan úgy történt, mint máskor. Egy húsz perces zötykölődés a buszon, majd haza sétálás. Otthon meg apával való beszélgetés, vacsorázás és az esti rutinom. Szerencsére még aludni is jól aludtam. Semmilyen farkasos álom nem zavart meg.

Aztán kezdődött a kedd. A suliban Jacket teljesen ignoráltam. Majd elmeséltem a lányoknak a könyvtáros sztorit. De azt mondták, hogy valószínűleg, nem ide jár a fiú. Egy kicsit elszomorított, hogy nem láthatom még egyszer. De lehet, hogy most nincs is szükségem semmilyen fiúra. Most jelen pillanatban épp elég volt belőlük. Lehet, hogy egy kicsit felfújom a dolgot, meg gyerekesen viselkedek. De egyszerűen nagyon fájt és rosszul eset, amit tett.

Ma viszont szerda reggel van. Tegnap korán lefeküdtem, szóval mai napon üdének és frissnek érzem magamat. Feltápászkodok az ágyról, elvonszolom magamat az ablakhoz és kinyitom, hogy jöjjön be egy kis friss levegő. Ahogyan kitárom az átlátszó kerettel körbe vett üveget. Úgy, a reggeli csípős, lágy szellő az, így is madárfészeknek kinéző szőke hajamt, még jobban össze kócolja. A gyenge napsugarak, meg gyengéden melegítik fel a kiszáradt és nyúzott bőrömet. Szóval ez a reggel, bőven meghaladja az átlagot. Így ezt lehet nevezni egy tökéletes reggelnek. Megfordulok és célba veszem a fürdőt, hogy a külsőmet egy kicsit elviselhetőbbé tegyem. Egy kis idő elteltével már az asztalnál ülök és tömöm magamba, a finom rántottát, apa jó voltából.

-Te nem eszel apa?- mondtam két falat közben. Fura mivel apával mindig együtt szoktunk reggelizni.

-Én most ezt elviszem, mivel ma korábban kell bemennem az őrsre. Majd bent megeszem. De én most megyek, mert sietek. Zárj be, miután elmentél. Szia!- nyomot, egy puszit a homlokra, és elment. Én meg csak hörcsög fejjel néztem utána. Hogy mi? Ez volt aztán a gyors és lerázó magyarázat. Vagy csak én éreztem, így?

Megettem a rántottát és elmostam a mosogatni valót. Majd felöltöztem, felkaptam a táskámat, bezártam az ajtót és elindultam a buszmegálló felé. Ahogyan sétáltam és egyre közelebb értem a célállomáshoz olyan nyugodt és szép minden. A nap kellemesen melegít a vékonyka termetemet. A színesben virágzó fákon pedig egyik dallam száll a másik után a madarak által. Ha öreg lennék, akkor azt kívánnám, hogy ma halljak meg. Egy ilyen páratlan napon. Na, jó tegyük félre ezt a depressziós hangulatot. Végül is ma csak három dogát írok, de álljuk pozitívan a dolgokhoz. Biztos, hogy mindegyik ötös lesz. Jó, azért elbízni sem szabad magamat.

A gondolataimba merülve csak azt vettem észre, hogy ide értem. Egy kicsit nosztalgikus érzésem van. Amikor először jöttem ide. Emlékszem mindenki megbámult. Most meg már én is a várakozó tömeg része vagyok Erre akaratom ellenére is elmosolyodtam. Végül perceken belül ide is ért a busz. Ahogyan szállok fel, a kis téglatestre észre veszem, hogy egy másik sofőr van. Biztos az eddiginek dolga van. Ezt követően tovább mentem és kerestem egy korlátot, ami segítségével biztosítom, hogy el ne essek. A jármű miután mindenki felszállt, elindult.

-Elnézést.-szólalt meg egy rekedtesebb mély hang lentebbről. Oda néztem és egy idős hölgy ült ott. A haja teljesen hó fehérben csillogott a bejutó kis világosság révén. A szemeiben boldogságot és fáradtságot lehetet látni.

-Oh. Bocsánat.- pont útban voltam, hogy felkeljen a székről. Nagyon lassan és akadozva, de talpra állt. Segíteni akartam neki, de nem engedte. Egyik kezével kapaszkodott, a másikban pedig a botján támaszkodott és a karján logót a táskája.

-Ha akar, nyugodtan leülhet. Én úgyis a következőnél leszállok.-mosolygot kedvesen.

-Köszönöm.-erre már csak egy bólintást kaptam válaszul.

Nekem a mamáim igen hamar meghaltak. Sajnos. Nem bántam volna, ha egy ilyen nagyim lett volna. Aki a szülő tiltása ellenére is cukorkával, meg egyéb más édeségekkel ajándékozza meg a kis unokáját. Mindig mellette van, még akkor is, ha mások nem. És rengeteg cikis történeteket mesél az apukáról vagy az anyukáról. De ez persze túl szép, hogy igaz legyen.

Hirtelen csak azt veszem észre, hogy egy hatalmasat fékez a guruló doboz. Majd egy nagy éles kanyart tesz jobbra és minden elsötétül. Amikor nyitogatom ki a szememet, minden porcikámba beleszúr a gyötrelmes fájdalom. Próbálok felállni, de egyszerűen nem megy. Nem tudom meg mozdítani, egyik testrészemet sem. Így hát kénytelen vagyok így körbe nézni. Az első, amit észreveszek az, hogy a busz fejjel lefelé van. Az ablakok kivannak törve. A fémszerkezet meg totál tönkre ment, hol leszakadt, hol behorpadt. Ahogyan tovább nézelődők mindenhol emberek fekszenek holtan vagy eszméletlenül és vér árad ki belőlük. Valakinek szabályosan ki van törve a keze, lába vagy éppen a feje. Egyedül, ami megtöri a csendet ebben a gigantikus koporsóban az az, utolsó levegő vételek, a fájdalom miatti keserves nyögések, és a vér csöpögése itt ott. A föld, a vér és az emberek szaga meg egyszerűen hányingert keltő bűzt formálnak a levegőben.

Az öreg néni! A számat kinyitottam, hogy kiabáljak, de semmi hang nem jött ki a torkomból. Ezért csak a szememmel tudom megkeresni. Egyik helyről vezettem a másikba, míg végül észre nem vettem egy ráncos élettelen kart heverni a többi eszméletlen test alatt. Amin rajta volt az a karkötő, amit viselt a néni. Ne. Ilyen nincs. Miért? Miért történik velem ilyen. Egyszer találkozok egy kedves emberrel, de az is meghal. Bár oda adhatnám neki az én életemet. Ő sokkal jobban megérdemli, mint én. Bár túl élné. A gondolatok csak úgy áramolta a fejeben, amíg a látásom el nem homályosodott a patakokban folyó könnyeim miatt. Az egész arcomat áztatta a könny és a vér. Egyiknek sós, másiknak meg vas ízét éreztem az ajkamon és a számban. Jó gusztusos mit nem mondjak. Egy kis idő elteltével újra elsötétült minden és már nem éreztem a fájdalmakat a testemben, nem éreztem a szagokat a levegőben, nem hallottam semmit és nem éreztem a hideg fémet az elernyedt végtagjaim alatt.

Remélem, a néni a mennybe kerül és boldogan vigyázhat a családjára.

Viszlát, élet!

(Még nincs vége a könyvnek)