Köszönöm, exem! [BEFEJEZETT]

삼십삼

Taehyung térde megrogyott, mikor levegő után kapott. Az arca nedvességben úszott, és égett a torka, mikor kikanyarodott a temető főútjára. Onnét már látta a kaput. Megtorpant egy pillanatra, és a térdére támaszkodva próbált nem fuldokolni. Már majdnem ott van, már...

Felnézett, de a tekintete elhomályosult a fáradtságtól. Megrázta a fejét, és kiegyenesedett. Futásnak eredt, követte a fényt, és remélte, hogy abban majd megpillantja Yoongit, amint rá vár.

Bocsánatot fog kérni, amiért késett. Meg fogja magyarázni, hogy későn vette észre az üzenetet, mert...

Jungkook nevetésének emléke úgy kólintotta fejbe, mint egy kalapács. Úgy nézett rá, mintha őrült lenne, egy ostoba, babonás kisgyerek.

Mindig így nézett, mindig így nevetett, mikor Taehyung a szokásairól beszélt. Hogy nem vesz fel piros pólót, ha aznap vizsgája van, mert a piros a balszerencse színe. Hogy nem veszi ki a bal kezével a tollat a tartóból, mert akkor balszerencsés lesz a vizsgán. Hogy nem beszél a céljairól másoknak, mert akkor nem sikerül elérnie őket.

Jungkook mindig kinevette. "Neked elment az eszed." "Atyaég, ezt nem mondod komolyan?!" Taehyung mindig vele nevetett, mert akkor nem érezte magát furcsának, akkor viccesnek tűnt az egész. Kinevette saját magát, hogy ne érezze magát megalázva Jungkook előtt.

Mi van, ha Yoongi is így fog ránézni? A kampuszon hagyta a telefonját, mert azzal elkerülhette, hogy ismét zaklassa őt.

"Semmi akaraterőd?" Biztos ezt mondaná.

Taehyung mellkasa jéghideg volt, mikor elérte a kaput.

De nem várta ott senki.