Köszönöm, exem! [BEFEJEZETT]

삼십일

Nem hozott gyertyát, és nem hozott virágot sem. Ők ketten sosem így találkoztak.

Yoongi fájdalmat és kínt hozott, és remélte, hogy a halott elfogadja. Nem térdelt, és nem könyörgött megbocsátásért, mert valójában sosem hitt a szellemekben. Csak állt, zsebre tett kézzel, és felajánlotta rettenetes gondolatait, és a kínokat, amikkel nap mint nap megküzdött. 

Nem azért vezekelt, mert azt hitte, ezt várja tőle, hanem mert ő is ezt akarta. 

Sosem olyan ember volt, aki szenvedni akarta volna látni Yoongit, Yoongi elméjében mégis eltorzult a kép, egy siktószellemet látott, hosszú, ázott hajjal, vérré változó könnyekkel, és a lelkét követelő, szélesre tátott szájakkal. Néha napján egy kuporgó, apró alakot látott a sarokban, aki zokogva kért elnézést... Még ő kért elnézést. Nem tudta, melyik volt a rosszabb, de azt igen, hogy meg kellett állítania...

Az a lány nem élhetett ilyen emlékként az elméjébe. Nem élhetett torzszülöttként, és Yoongi biztos volt benne, hogy akkor fog eltűnni a fejéből a kép, ha a lány megbékélt, és ő letudta az adósságát.

Ha egyáltalán eljön az a nap valaha.

Talán egyszer, egy kis időre újra lehet olyan boldog, mint akkor.

De most még szenvednie kell, ahogyan ő is szenvedett. Csak így lehet.

Yoongi letörölte az arcát végigszelő jeges könnyeket, és a sírkőre kente. A lelke megenyhült egy kissé. Egy könnycseppel kevesebb az adósságából. 

A keze még egy pillanatig ott pihent a márványon, majd hátat fordított, és a hideg ölelésében hazaindult.