Köszönöm, exem! [BEFEJEZETT]

사십이

Kim Namjoon terve olyan primitív volt, hogy Taehyung három napig nevetett rajta magában, majd a negyedik reggelen olyan büdösen ébredt, hogy az sokkal szánalmasabb volt, mint némi erőfeszítést tenni Yoongiért.

Hogy ő volt-e mindig az, aki tepert a másikért? Igen. Hogy utálta-e ezt? Igen. Szándékozott tenni valamit ez ellen? Akkor éppen nem.

Az élet rövid, mondta egyszer Yoonginak, és ő nem akarja elpazarolni arra, hogy szégyenli az érzéseit. És most csak magányt és tettvágyta érzett. Ki akarta deríteni, ki ez a fiú, és milyen sebet hordoz, ami miatt elutasítja őt. Tetszett neki eléggé ahhoz, hogy rááldozzon ennyi időt, és tudta, hogy más nem biztos, hogy megtenné ezt érte. Valamilyen kifacsart módon hasonlóak voltak. Egyikükért sem hozott volna áldozatot senki. Yoonginak úgy tűnt, megfelel ez így, de Taehyungban kettejük helyett is elég dac volt. 

Úgyhogy belement abba az eszement tervbe. Odacsalta Yoongit a Wild Tiger elé, és most beszélni fognak.

Nincs menekvés, Min Yoongi.

* * *

Yoongi nem tűnt annyira meglepettnek, mikor a tekintetük találkozott, mint arra Tae számított. Talán túl jól ismerte a barátját.

– Nem vagyok hülye – kezdte Taehyung, miközben Yoongi felé sétált a nyüzsgő utcán. Addig akarta kimondani, ami a lelkét nyomta, amíg volt benne elég bátorság és buzgóság, mert ha elhagyja az önbizalom, csúfos kudarcot vall. Három lépésre Yoongitól megállt, onnét a fiú nem tűnt sokkal alacsonyabbnak nála. Pedig Taehyungnak nagyon is tetszett a dolog. – Dühösen, megcsaltan, eldobottan írtam rád, mert az exem sokadszorra is átvert. Részegen zaklattalak, aztán hetekig írogattam, mert magányos voltam, és te válaszoltál, mert te is az voltál. – Yoongi zsebre tett kézzel, némán állt, állát enyhén megemelve, hogy felnézhessen rá. Az arcán gondos álarc ült, amit Taehyung le akart tépni. – A körülményeink nem voltak jók, és nem volt valami érett, ahogy viselkedtem. De nem vagyok hülye – ismételte. – Valami gáz van az életedben, és én nem férek bele ebbe.

Yoongi némán nézett rá, fekete szemei fénylő bogarakként világítottak. Mikor nagy sokára az ajka megmozdult, Taehyung nem tudta, mire számítson. Kim Namjoon azt mondta, Yoongi el fog jönni, mert kíváncsi rá, és mert a lelke mélyén vágyik a törődésre, de Taehyung ismerte a fajtáját. Az ilyen emberek elzárják maguk elől a boldogságot, hogy életük végééig vezekeljenek egy bűnért. Yoongi nem az az üres héj volt, amit találni vélt, mikor a kávézóba ment. Yoongi élt. Lüktetett, mint minden emberi lény. Kicsit sötétebben, kicsit tompábban, de élő volt. Menthető. Nem akart boldogtalan lenni egész életében.

– A barátnőm beteg volt. – A csend megült köztük, és nehéz volt a közeli bár nyüzsgése alatt. Yoongi hangja reszelős, bizonytalan. – Olyasmiket látott, amik nem léteztek, és olyat hallott, amit sosem mondtam neki. Paranoiás volt, bipoláris és hallucinált. Talán skizofrén is volt, nem tudom. Odáig sosem jutott el a kezelése, hogy kiderüljön. – Yoongi állán megrándult egy izom, de csak a szeme keménysége árult el érzelmeket. Úgy jöttek a szavak a szájára, mint aki saját magának akar bebizonyítani valamit. – Az utolsó alkalommal, amikor láttam, veszekedtünk. Szakítani akartam vele, de ő azt mondta, megöli magát, ha otthagyom.

Taehyung hátán jeges körmök karcoltak végig. Vajon mennyire kell magányosnak lenni, hogy feltárd a legelfertőzöttebb sebed egy szinte idegennek? 

– Besokalltam és bedühödtem. – Az ajka megrándult, mintha mosolyogna, miközben sírni akart. – Elfelejtettem, milyen óvatosan kell bánjak a szavaimmal, ha vele beszélek. – Taehyung nem tudta, mit mondhatna, de Yoonginak nem is volt rá szüksége. – Azt mondtam: "Hála istennek. Mindannyian jobban járnánk."

A tompa csendben bombaként robbant a bár bejáratában harsanó nevetés.

Min Yoongi nem sírt. Taehyunggal ellentétben az ő könnyei már elapadtak, a fájdalma már csak tompa és emlékeztető jellegű volt. Emlékeztető egy bűnre, amit örökké magában fog hordozni.

– Megtanultad a leckét – mondta Taehyung halkan.

Yoongi kerülte a tekintetét. Nem sírt, de a sötétség, ami a szeméből áradt, rosszabb volt a könnyeknél. Szívbe markolóbb, súlyosabb, valódibb. 

– Ő már nem bocsáthat meg neked, de te még bebizonyíthatod neki, hogy nem vagy rossz ember.

– Feltételezem, most az jön, hogy ehhez nem kell örökre egyedül maradnom – húzta el a száját.

– Ugyan már, maradj csak egyedül, ha akarsz! – legyintett Taehyung. – Nyithatsz egy állat menhelyet, vagy egy árvaházat, lehetsz híres, és adományozhatsz egy rakat pénzt egy kórháznak, ha úgy érzed, hogy ez elég bizonyíték neki.

Yoongi megütközve nézett rá, és Taehyung felnevetett kínjában. Jesszus, rémes vigasztaló volt.

– Azt akarom mondani – vakarta meg Taehyung zavartan a tarkóját –, hogy kétlem, hogy azt akarná, hogy remeteként élj. Hiszek abban, hogy a túlvilágon minden ember egészséges. Szóval most kapsz egy percet, hogy elgondolkodj: vajon ha egészséges lett volna, azt akarta volna a barátnőd, hogy egész életedben vezekelj?

Yoongi üres tekintettel nézett rá, mintha máshol járna, és valaki máshoz beszélne. Taehyung kínosan toporgott, nem tudta, mit kezdjen a lábaival. Sűrű fájdalom kavargott a gyomrában, de nem hitte, hogy Yoongi a sajnálatát akarná. Ő maga sem volt soha jó abban, hogy kifejezze. Úgyhogy az egyetlen dolgot tette, amire rá tudta szánni magát. Mindkettejük érdekében.

– Ha belefáradtál az önsajnáltatásba – mondta hideg levegőt lélegezve –, és úgy érzed, hogy a barátnőd helyett is képes vagy megbocsátani magadnak, írj.

Taehyung hátrált egy lépést, mire Yoongi felkapta a fejét. A tekintete értetlenül rávillant, de a testével nem mozdult. Ahhoz nem álltak elég közel.

– Jelenleg én is a saját szutykomban dagonyázok, nem állok készen valaki más sebeire is. 

Yoongi szólásra nyitotta a száját, de Taehyung megelőzte. Már eldöntötte, hogy végigcsinálja, akkor ne szakítsa félbe!

– Egy kapcsolatban azt szeretem, ha a párom rám figyel. Jelen helyzetben csak bántanánk egymást. Én még nem gyászoltam meg az előző kapcsolatomat, te pedig nem léptél túl a barátnőd halálán, szóval mindketten egy rakás szerencsétlenségek vagyunk. De ha úgy érzed, hogy készen állsz... – Taehyung elmosolyodott, szemével végigsimított Yoongi arcán. – Akkor tudod a számom. 

Taehyung zsebre tette a kezét, és hunyorogva még egyszer megnézte magának Min Yoongit. Ezt az arcot őszintén szerette volna legalább egyszer a kezében tartani. Egyszer, amikor majd nem fedi árnyék, nem fedik bűnök keltette árkok a homlokát, és amikor ő maga is biztosabb saját magában. Egyszer, amikor mindketten készen állnak egymásra.

– Tényleg beférnél az állam alá, hyung – kacsintott. – Ugye te is szeretnéd tudni, milyen érzés lenne?

Taehyung az ajkába harapott, mikor Yoongi ajka megrándult, majd lassan elfordult tőle, és visszaindult az úton, amin jött.

Yoongi még sokáig nézte a fiú távolodó hátát, és az járt a fejében, milyen érzés lehet Taehyung álla alatt megpihenni a mellkasán.

Egy napon... szerette volna megtudni.