Köszönöm, exem! [BEFEJEZETT]

이십구

Büntetés volt a fagy a csupasz bőrén.

Átkozott, de megérdemelt büntetés. 

A sötétben úgysem láthatta senki, ő pedig bírta a szenvedést. Tűrte, és tűrte már elég hosszú ideje ahhoz, hogy tudja, hogyan viselje el. És ez azt jelentette, hogy többé már nem volt büntetés. Bármilyen rettenetesen kínzó is volt a tél maró harapása csupasz karján, a szél csattanása vékony ingén, elviselte. Nem szenvedett tőle, és így nem is fizethetett.

– Sajnálom. Még mindig nem tudom, hogyan kell megbűnhődni a tetteimért. Bocsáss meg.

Ha lett volna egy teremtett lélek is a környéken, biztosan megesik rajta a szíve. De Yoongi egyedül volt, és csak a holtak hallhatták – ha hallották egyáltalán – ostoba bocsánatkérését. 

Vezeklést ígért, és rengeteg fájdalmat. Hogy sosem jön ide úgy, hogy közben kényelmesen érzi magát. Már nem tehetett érte semmit, de nem volt képe úgy idejönni, mintha csak mellékesen útba ejtette volna a látogatást. Minden alkalommal felkészülten jött, olyankor, mikor a legramatyabbul volt. Csak így tehette jóvá a jóvátehetetlent. Csak így érdemelte meg, hogy szembenézzen vele.

Emlékeztetnie kellett magát.

Emlékeztetnie, mit tett.

Hogy soha ne tegye meg még egyszer.