After the Great War of Dream SMP (Befejezetlen)

11. rész

*Christal*

Miután elment Techno tőlem, a délelőttöt azzal töltöttem, hogy kicsit helyre rakjam a gondolataimat és az érzéseimet. A kérdéseim nagy része továbbra is egy óriási kérdőjel, amit reménykedem, hogy idővel meg tudok majd válaszolni. Gondolkodtam rajta, hogy vajon, hol induljak neki Schlatt keresésének. Nem, nem nyugszom bele, hogy meghalt és kész! De közben, oké, hazamegyek, szétnézünk, de őszintén, milyen nyomot várok? Ő tudja egyedül, hogy van egy házam, messze innen és talán elment oda, hogy meghúzza magát, vagy nem tudom. Mégha tényleg életben is van, Schlatt nem az az ember, aki csak úgy mindent ott hagy maga után. Rögeszmés üldözési mániája van és minden apró nyomot eltüntet maga után. Emellett ott van Sap. Mi legyen vele? Olyan régen láttam és hiányzik! Az érintése, a hangja, hogy mellettem álljon. Nem akarom elveszíteni vele a kapcsolatom, ő számomra tényleg többet jelent, mint valójában gondolom vagy kimutatom. Nem teljesen ismerem, de szeretném megismerni! Mégis, most sajnos háttérbe szorul az ő ügye, mégha ezt nehezemre is esik elviselni. Kockázatos lenne beszélnem vele vagy egyáltalán találkoznunk, mert túl közel áll Dreamhez. Talán, szólnom kellene neki, hogy most egy kis szünetet tartok. Tudom, még alig kezdődött el az egész és nem akarom, hogy vége legyen, de remélem majd megérti. Aztán, mégis miért vagyok még mindig Phill-éknél? Csak egy zavaró tényező vagyok, teljesen felesleges, ráadásul veszélyt is jelenthetek rájuk. Ők ennek tudatában sem küldenek el. Nem szeretek hálálkodni, de ezt nem tudom, hogyan fogom viszonozni nekik! Ha el is akarnék menni, mégis hová? A DanceingFlame, az otthonom romokban, a régi házamba sem akarok visszamenni, más lehetőségem meg igazából nincs. Muszáj voltam beletörődni a gondolatba, itt kell maradnom és ha már így adódott, igyekezni fogok mindenben segíteni nekik.
Az íróasztal fiókjához nyúltam, hogy elővegyek egy lapot, amin Sap-nek írok egy üzenetet. Ahogy ráfogtam a fogantyúra, éles fájdalom ütött a kezembe és gyorsan elrántottam a kezem. A bekötözött csuklóm volt az okozója, óvatosan letekertem a kötést, közben párszor felszisszentem, ahogy a legapróbb érintésekre is erős tiltakozással válaszolt a seb. Amint lefejtettem róla az utolsó réteget is, megláttam a vágást. Az az otromba D betű. Most még nagyobb körülötte a vörös folt és továbbra is rettentő természetellenesen nézett ki. Ugyan olyan csúnya, ha nem még csúnyább, mint amikor utoljára megnéztem. Nem tudom, meddig tudom húzni, hogy megmutassam valakinek, de nem akarom még ezt is valaki másra bízni! Lassan visszacsavartam a kötést, majd indulás előtt beveszek egy gyulladáscsökkentőt, hátha az segít.
Délután 2 körül járt az idő amikor kopogtatást hallottam az ajtótól.
- Gyere be!- Válaszoltam, bár tudtam,hogy Techno az, és akár behívom, akár nem, úgyis bejön.
- Szép délutánt! - Köszönt udvariasan.- Mehetünk?
Csak bólintottam egyet, majd felálltam az asztaltól és felkaptam egy kulcsot az ágy mellett álló kis éjjeliszekrényről, természetesen a jó kezemmel, nehogy pont most bukjak le. Eddig még senki nem tette szó, miért van még mindig bekötözve. Kilépve az ajtón becsuktam magam mögött, de nem zártam be kulcsra. Néma csöndben követtem őt le az emeletről a lépcsőn. Majd leérve a földszintre síri csend fogadott. Meglepődtem, a fiúk nem szoktak ilyen csöndben lenni.
- Várj egy kicsit, még iszom egyet! - fordultam vissza az ajtóból és a konyha felé vettem az irányt. Techno szerencsémre megvárt a ház előtt, én gyorsan előkerestem a gyógyszert és bevettem kettő szemet. A konyhában sem találtam senkit. Kiléptem az ajtón és Techno intett nekem, hogy mutassam az utat. Elindultam, ő pedig követett.
- Hol vannak a fiúk? - törtem meg végül pár perc után a csöndet.
- Tommy és Tubbo csak úgy elmentek, azt mondták délutánra visszaérnek. Én szóltam nekik, hogy nagyon vigyázzanak, mert Tommy éppenséggel nincs a legnagyobb biztonságban mostanság. Wilbur a gyűlésre igyekezett, ahol az öcsénkről lesz szó. Phil is vele ment, megpróbálnak pár szót szólni az igazság érdekében, de őszintén nem hiszem, hogy bármin is tudnak változtatni. - felete kissé csüggedten. Csak bólintottam. Biztos, hogy ennek az egésznek nem lesz vége valami hamar. Most mindenki azt hiszi, Dream a jó oldal képviselője, az igazságé, de ha tudnák, hogy valójában semmit sem változott... Ez egy újabb álarc, amit magára öltött és megtéveszti a hiszékeny embereket. Ő sosem változik...
Lassan elértünk a szerver "magjához". Minden szerver végtelen nagy és folyamatosan tágul az emberek számára, de mindegyiknek van egy pontja, ami a legelső pont volt, ami létrejött a szerver megalkotásakor. Itt található egy úgy nevezett port, ami lehetségessé teszi a szerverek közt való átjárást. Egy lilásan izzó kör a földön, amibe ha beleállsz, különböző kódokkal át tudsz lépni más világokba. Persze vannak szerverek, amik le vannak védve és külön engedély kell hozzá, hogy csatlakozni tudjunk. Ilyen volt ez is, mielőtt kikapcsolták a korlátozásokat és egy nyílt szerverré alakították át. Beleálltam a port közepébe, Techno pedig szorosan mellém. A külvilág elmosódott körülöttünk és megjelent előttünk egy elektronikus vezérlőpult. A portokat bárki szabadon használhatta, egymástól függetlenül működtek, így egy porton valójában egyszerre több tíz, vagy akár száz ember is átkelhetett. Begépeltem a kódot, amelyik azé a világé, ahol a házam volt és egy erős fénylöket után, ott is termettünk. Kisétáltam a port köréből és a szemem elé tárult az ismerős látvány.
Egy csöppet sem változott semmit a vidék, nyüzsgő emberek lepik el az utcákat. Látszólag átlagos emberek. Egy átlagos környéken. Egy átlagos világban. Megindultunk az egyik főutcán, 3 háztömbnyit sétáltunk egyenesen majd egy kis utcán befordultunk. Végig szeltük a fél várost, mire odaértünk egy csendesebb negyedbe. Kertes házak foglaták be ezt a területet, mindegyiknek saját udvara és kis verandája volt. Egy nagy fehér ház előtt álltam meg és kijelentettem:
- Megérkeztünk.
Gyors mozdulattal előrántottam a zsebemben lévő kulcsot, aztán a kapu zárjába helyeztem és elfordítottam benne. Ugyan egy kicsit nyikorogva, de a kapu kinyílt előttünk. Az előkert kicsit el volt hanyagolva, már évek óta nincsen aki foglalkozna vele. Ahhoz képest még jó állapotban is van. Amikor beléptünk a házba, feltűnt a nagy tisztaság és rend, de nem szóltam az észrevételemről. Én nem így hagytam anno ezt a házat, ráadásul az évek alatt a pornak is el kellett volna lepnie mindent. Apró reményszikra gyúlt bennem, de rögtön ki is űztem a gondolatot a fejemből. Nem akarom magam hamis ábrándokba ringatni.
- Gyönyörű lakás.- Törte meg a csendet Techno.
- Igen, az. Szerettem itt élni...
Sóhajtottam egy nagyot és elindultam fel a lépcsőn az emeletre. Tudatosan Schlatt szobájába mentem, bár az utolsó csepp reményt is próbáltam leküzdeni magamban, hogy bármit is találhatok itt. Jól gondoltam, a szoba üresen állt, csak egy régi képet találtam az éjjeliszekrényen. A kezembe vettem és jobban szemrevételeztem. Én voltam rajta és Schlatt. Pár éve készült, én őt átkarolva, boldogan mosolygok a kamerába, ő pedig azzal az önelégült vigyorral a derekamat átkarolva áll mellettem. Gondatlanok voltunk és boldogok, bárcsak ez most is így lenne! Szétnéztem mégegyszer a szobában, de hiába, semmi értelme nem volt. Szomorúan kullogtam ki a szobából és az enyémbe mentem át. Ott se találtam semmi értelmeset, csak a régi időkre emlékeztető tárgyakat. Átmentem a szüleim szobájába is, ami megint újabb boldog emlékeket idézett fel. És szomorúkat... Techno hangja szakította meg a régi emlékeimben való utazásomat:
- Öö... Christal... Ezt látnod kell!
- Megyek már!- Mondtam és sietős léptekkel elindultam lefelé. A pince lejáróhoz intett, majd lementünk, aztán meghúzott egy kart, mire kinyílt egy titkos ajtó. Elismerően néztem rá, hogy egyedül megtalálta a kart. Az egyik polcról levett két zseblámpát és az egyiket a kezembe nyomta. Elindultam legelől, mutatva az utat. Egy hosszú, sötét folyosón haladtunk végig aminek a végében egy nagy terem volt, egy vészkijárat ajtajával a plafonon, amihez egy létra is társul. Emlékszem, apám itt menekített ki azon a napon. Ezt a szobát drog termesztésére használták. Nem az összeset ültették el itt, ez csak egy kis töredéke a nagy drogültetvényeknek, ami a családom birtokában volt. Ez a világ a kábítószer biznisz fő központja, azok után is, ami a szüleimmel történt. Nagy hírnévnek örvendtek ezen a téren és a bukásuk után, a szövetségeseik keményen megbosszulták őket. Sokan próbálkoznak itt elkezdeni a saját kis bizniszüket és mindenki vágya a legnagyobbak helyébe lépni, de persze ezt a nagypályások nem engedik olyan könnyedén. Manapság ez a bűnüldözés központja, de hülye az az ember, aki azért jön ide, hogy rendet tegyen az illegális ügyek kapcsán. A helyiek pik-pak elbánnak az ide szimatoló tisztogatókkal.
A szekrényekben kezdtem el kutakodni. Persze Techno nem tudta szó nélkül hagyni:
- Mit keresel?
- Na, vajon?- Válaszoltam unott hangom.- Hátha van még valami ami... Áá... Meg is van!
Előhúztam az egyik fiók aljáról egy kis tasak fehér port.
- Kérsz? - Tettem fel a kérdést nagylelkűen.
- Eszednél, vagy?!- Kirántotta a zsacskót a kezemből és zsebre vágta. Felháborodott grimaszt vágtam.- Ne felejtsd el miért jöttünk!
- Jó, jó! De csak egy ici-picit. Kérlek!- Könyörögtem, mintha létfontosságú lenne egy kis cucc.
- Nem! Lehet, hogy amég nem ismertelek egy drogfüggő prosti voltál, de nem engedem, hogy ismét azzá válj!- Emelte fel a hangját és hátatfordítva elindult a földszintere.
Ez a mondat a szívembe szúrt és kicsit ledöbbentett. Techno tényleg nyíltan kimondta? Idegesen utána kiáltottam:
- Ha szerinted egy drogos kurva vagyok nyugodtan itt lehet hagyni! Miért is érdekel, hogy mi van velem?
Sóhajtott egyet majd visszafordult felém.
- Sajnálom! Mindig csak az a rohadt drog! Tudod milyen érzés az, amikor a tesóidat úgy kell látnod, hogy teljesen be vannak állva és azt se tudják hol vannak?- Hirtelen abbahagyta az üvöltözést és valamivel halkabban folytatta.- Mert én igen! Azt is tudom, hogy téged biztosan nem akarlak olyan állapotban látni. A fiúkat is leállítottam, téged se foglak hagyni belesüllyedni.
Valamilyen szinten megértettem, de nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy "oké, igazad van, csak egy hülye felelőtlen felnőtt vagyok".
- Akkor menj el, ha nem tetszik amit csinálok, menj el! Mert tudod én ebből élek! Drog és...- nem voltam hajlandó folytatni a mondatot, inkább én is elindultam vissza fel, Techno-t egy kicsit direkt meglökve. Gyorsan felrohantam a szobámba ahol rávetettem magam arccal az ágynak. Ott feküdtem mint egy darab fa és a hallottakon járt az eszem. Amit mondott Techno, ott cikázott a fejemben. Hogy lettem ilyen? Nem tudom, hogy a szüleim most büszkék lennének-e a nőre, aki a kislányukból lett. Talán jobb is hogy ezt nem látják... Azt se tudom mennyi idő telhetett el vagy, hogy hány óra van. Kopogtatást hallottam az ajtómon, ezért kikiabáltam, de a fejem továbbra sem emeltem fel, ezért a párnák letompították a hangom és konkrétan az ágyamba üvöltöttem:
- Tűnj el, nem akarlak látni!
De cseppet sem hallgatott rám, bejött és leült az ágy szélére. Sóhajtottam egyet és én is felültem, de nem néztem rá. Rosszul esett amit mondott, vagy talán az jobban, hogy szembesített az igazsággal. Néma csöndben ücsörögtünk, én haragosan néztem a földet, ő pedig szánakozóan engem. Aztán a karjait éreztem meg magamon. Már megint úgy próbált megnyugtatni, hogy megölelt, de tanult a hibájából és most szorosan átkarolt. Miért ölelget folyton!? Ez olyan kellemetlen nekem... És talán, talán mert tudja, hogy erre van a legnagyobb szükségem. Egy kicsit próbálkoztam kiszabadulni, de amikor rájöttem, nincs értelme erőlködni, abbahagytam, aztán csak hagytam, hogy magához szorítson. Nem öleltem vissza, de ez tényleg megnyugtató volt. Annak ellenére, hogy mindig ellököm magamtól, ő nem adja fel. Kezdem úgy érezni, hogy visszakapom az emberségem mellette, de ezt a világért sem vallanám be másnak, magamnak is nehezen. Eddig csak Schlatt volt erre képes, hogy kihozza belőlem az érző énem. Méllyen beszívtam a barátom, az egyetlen és legjobb barátom tipikus illatát és éreztem a testéből áradó melegséget, amitől lehiggadtam. Már nem voltam rá mérges. Csak örültem neki, hogy ott volt velem és azt kívántam, soha ne is érjen véget ez a perc. De, egyszer csak minden jó elmúlik...