After the Great War of Dream SMP (Befejezetlen)

19. rész

*Christal*
Fájdalom és szenvedés. Amikor az emberek ezt a két szót használják, nem tudják az igazi jelentését. Én viszont a saját bőrömön tapasztalom. Ez több mint egy hétköznapi megpróbáltatás. A testileg és lelkileg is folyamatosan gyötrő idő egyre csak telik. Minden percben abban a tudatban élni, hogy ennél csak rosszabb lesz, gyűlnek a sebek, a fájdalom elviselhetetlenül kínzó. Ezen a szinten komolyan godolkozom az öngyilkosságon, hisz sokkal egyszerűbb lenne ennek véget vetni! De én nem ilyen vagyok. Nem adom fel! Tudom, hogy vannak akikért még érdemes élni. Annak a tudatában távozni, hogy a világ ilyen szörnyű, szóba se jöhet, főleg ha én tudnék is ellene tenni. Dream egyre többet akar mindenből, ezt nem lehet ennyiben hagyni! Nem tudom mi a célja és hogy miért teszi ezt velem. Nem adtam rá okot, hogy ennyire gyűlöljön, teljes szívéből. Vagy talán élvezi, ami nekem fáj...? Nem tudom, de egyszerűen nem adhatom fel!

Isten tudja mióta vagyok itt, a testem kezd hozzászokni az örökké tartó szenvedéshez. Amikor nem eszméletlenül fekszek a cellám betonkövén, akkor Dream foglal el, nehogy unatkozhassak.
- Minden egyes vágás csak erősebbé tesz...!- Mondtam suttogva az előttem guggoló
Dream-nek. Egy véres pengét szorongat jobbjában és elégetett vigyor ült ki arcára.
- Ha te mondod! Minél több lesz rajtad, annál erősebb leszel? Nos, ezen segíthetünk, van még hely párnak! Akkor meg nincs is értelme visszafognom magam.- Hangja nyugodt, szinte már barátságosnak tűnhet, de én már megtanultam. Ilyenkor készül valamire és leplezni próbálja izgatottságát. Közelebb lépett hozzám, majd erősen a bal vállamba nyomta a pengét, újra. Vörös vérem azonnal megindult, majd amikor elkezdte lefelé húzni, a karomon nyomot hagyva maga után, a piros folyadék apró csermely formájában indult meg a karomon, az ujjaim felé. Zihálva szorítottam össze a fogaimat, de vissza fogtam magam, mert nem akarom, hogy lássa mennyire szenvedek. Szememben tele gyűlölletel néztem őt, nem fogok kiabálni, sem könyörögni neki. Ő viszont nem elégedett meg ennyivel, újra és újra belém mártotta az éles eszközt, végig a karomon. Nem bírtam tovább és a torkomból előtört a keserves ordítás. A terem visszhangzott, fájdalmas sikolyomtól és Dream ismét elmosolyodott. Ezt akarta, hát persze. Aztán egy pillanatban hirtelen megállt. Egy hangra hagyta abba brutális tevékenységét. Én lelógó fejjel csak lihegtem. A szemhéjam kezdett elnehezedni, mire két szó után felismertem a hangot. Sap... Kezdett körülöttem minden homályossá válni. Aztán filmszakadás.
A szokásos cellámban ébredtem fel a szokásos fájdalmakkal. Nem bírom! Elég! Nem akarom ezt...! Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta valaki. A földön fekve csak a cipőjét láttam, amikor közelebb sietett hozzám, letérdelt a közvetlen közelemben. Beleadva megmaradt kis energiámat felemeltem a fejem, amennyira csak bírtam és egy ütemet kihagyott a szívem. Azt hittem szellemet látok. Ez nem lehet! Ő... Ő meghalt. Biztos csak képzelődök, ugye?
- S... Schlatt?- Nyöszörgöm, mire leült mellém.
-Ss... Ne beszélj!- Nyugtatott, miközben végigsimította a kezével az arcomon. Igen is valóságosnak tűnt.
- Meg haltam?- Kérdeztem és a kezéért nyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, amit érzek. Meleg volt akár csak egy élő embernek.- Nem, te nem lehetsz itt! Ez is biztos Dream egyik idióta csapdája!
Szinte felugrottam a fájdalmak ellenére, bár tudtam, hogy nem bírom sokáig. Amint egyenesbe kerültem, szinte azonnal a földre is rogytam. Schlatt rögtön nyúlt értem segíteni, leguggolt mellém, majd felvett a karjaiba, aztán egy puszit nyomott a homlokomra.
- Ideje hazamenni.- Jelentette ki egyszerűen, majd megindultunk az ajtó felé.
Persze hogy nem ellenkeztem, elengedtem magam és élveztem, ahogyan végig cipel az üres folyosókon. Nehezemre esett nyitva tartanom a szemem, de ameddig nem érünk ki, nem fogok beájulni! Mint egy mészárlás helyszíne, mindenhol fellelhetőek voltak a katonák holttestei. Ez mind Schlatt műve? Nem akartam rákérdezni mi ez, vagy hogy mi történhetett itt, csak örültem a látványnak. Vajon hol van most az a démon? Bár az utóbbi időben mintha kissé megviseltnek tűnt volna és a lába be volt kötözve már elég régóta. Gondolkodásomból megmentőm zökkentett ki, amikor még egy puszit kaptam tőle, de ezt a számra. Hosszú idő óta először ismét örömszikra gyúlt bennem.
- Mondtam már mennyire szeretlek?- Öleltem át a nyakát és mégjobban hozzábújtam.
- Nem elégszer!- Válaszolta.- De tudom anélkül is hogy mondanád.
Annyira örülök, hogy végre elhagyhatom ezt a helyet, most hogy szinte mindenhol feküdt valami halott, még nyomasztóbbá vált. Amikor elég messze kerültünk az épülettől, ő előkapott a zsebéből egy kis ovális alakú eszközt és megnyomta a közepén díszelgő piros gombot. Pár másodperc telhetett el amikor egy nagy robbanás kíséretében megsemmisült a börtön a hátunk mögött. Visszanéztem, de már csak egy nagy romhalmaz állt az egykori fogda helyén. Nem tudom ezt hogy csinálta, nem is érdekel, de el se bírja képzelni ez mennyit jelent nekem! Egy könycsepp csordult le az arcomon, majd egy újabb és újabb.
- Na, ne sírj, kérlek!- Nyugatatott Schlatt, majd a homlokát az enyémhez érintette. Lassan lépkedett, én pedig végre biztonságban éreztem magam. Nem néztem az útvonalat merre mentünk, mert pár lépés után elnyomott az álom.

Egy kényelmes ágyon ébredtem fel. Először minden homályos volt, aztán kezdett kitisztulni a látásom. Ott ült a barátom mellettem és kezemet szorította, azonban nem rám, hanem szomorúan a földre bámult.
- Annyira sajnálom, hogy nem mehettem hamarabb érted! Remélem, hogy meg tudsz bocsátani! Hamarabb vége lehetett volna az egésznek, ha nem lettem volna ilyen idióta!-
Nem tudtam, mit tegyek ezért úgy csináltam, mint aki nyugodtan szunyókál. Nyilván ő se vette észre, hogy ébren vagyok. Magát hibáztatja a történtek miatt? Mi az hogy már hamarabb is kihozhatott volna? Akkor  mégis mi tartotta vissza? Nem értem.
- Jó reggelt!- Köszöntem neki rekedt hangon és kedvesen rámosolyogtam.
- Reggelt? Másfél napot végigaludtál, most múlt el dél. - nézett rám vidáman.
Megpróbáltam felülni, aztán amikor megláttam magam, rögtön elcsuklottak a karjaim és visszaestem az ágyba. A testem nagy részét kötések borítják, a kimaradt részeken pedig heggek égtelenkednek.
- Pf... Nagyon szarul nézek ki, ugye?
- Hát, nekem így is gyönyörű vagy!- Ölelt meg, majd amikor megpróbált felállni visszahúztam magam mellé.
- Maradj még egy kicsit!- Kérleltem, persze sikeresen, így újból átölelt, én pedig a dereka köré fontam karjaimat.
Egyszer csak megörtem a csendet:
- Szerinted nem kéne tájékoztatnunk a többieket, hogy jól vagyok?
- A jól kifejezés szerintem túlzás, meg se bírsz moccanni! De ha te szeretnéd...
- Igazad van! Rossz ötlet, nem láthatnak ilyen állapotban.
- Ilyenkor is csak magadra gondolsz.- Nevetett fel halkan.- Megyek főzök levest neked, bár ez nem lesz olyan finom mint a tiéd, azért remélem megközelíti. Hidd el, egy meleg leves mindent rendbe hoz.
Felállt mellőlem, majd egyedül hagyott a szobában. Már annyira nem is fáj mindenem, eltűrhető, de még mindig érzek itt ott egy mélyebb vágást.
A nap további részét alvással töltöttem, majd este belekukkantottam a tvbe. A híradások tele voltak a börtön felrobbanásáról szóló hírekkel, meg rólam. Mivel a holttestem nem találták meg, eltűnt személykén kezelnek. Fintorogva elhúztam a számat és inkább kikapcsoltam a fenébe mindent. Közben Schlatt levese is elkészült, ami egyébként isteni finom lett! Nem tudom hol tanult meg főzni, de ezentúl befogom őt a konyhába! Egész este nevetgéltünk, csak vicces és vidám témákat hoztunk fel és az egész házban visszahangzott boldog hangunk. Mire észbe kaptam, fél 10 volt. Nem akartam egyedül maradni ezért megkértem, hogy maradjon velem. Elég volt a magányból...
Egymás mellett fekve aludtunk el az ágyon. Én egész testemmel felé fordultam, ő pedig a kezemet fogva merült álomba. De csak utánam, én szinte azonnal  bealudtam. Egyszer csak mintha világosodni kezdett volna. Dream állt előttem, de máshogy nézett ki. Mint valami természetfeletti lény. Kezében egy zölden lángoló kardot markolt a ruhája is más volt, mint valami előkelő kosztüm, arany és zöld színű díszek fedték.
- MINDEN A TE HIBÁD!- Ordította nekem címezve.- Miért kell élned, miért történt meg? Csak is te tehetsz róla!
Vajon miről beszél? Mit tettem? De nem volt időm ezen töprengeni, mert felém lendítette a fegyverét. Sikerült ellépnem előle, de egy újabb csapást mért rám. A semmiből termett egy kard a kezembe. Ez is égett, de ez sárgás-kékes színben tündökölt. Tudtam hárítani ütéseit, nagyon sok időnek tűnt amég harcoltunk. Egyszer csak el kezdett vérezni a nyakam, pedig még csak meg sem érintett. Alig kaptam levegőt, majd egy erős rúgást éreztem a hasamba és a földre kerültem. Fölém hajolt, majd odébb tolta arcáról a maszkot.
- Látod már? Ezek szerint én küldhetlek a pokolba!- Szokásos vigyorra húzta száját, én pedig alig észrevehetően nyújtózkodtam a tőlem nem messze landolt kardomért. Már csak pár centi kellett volna, amikor egy újabb éles fájdalmat éreztem a nyakamnál és...
- Christal! Christal! Kelj fel! Nincsen semmi baj!- Hallottam meg Schlatt hangját, ami nyugtalan volt.
- Mi történt?- Kérdeztem rémülten a férfira tekintve. Még sötét éjszaka volt.
- Hála az égnek!- Ölelt át erősen, de ijedten ellöktem magamtól majd a nyakamat kezdtem el tapokagtni. Egy sebhely sem volt rajta, ezek szerint csak álmodtam.
Hirtelen belenyilalt a fájdalom a fejembe, aztán a hideg rázott és hányingerem lett.
- Jézusom Christal, te lázas vagy!- Fogta meg a homlokom idegesen és már fel is pattant az ágyból.
- Jól vagyok!- Hazudtam, mert már csak az kellett, hogy valami komolyabb bajom is legyen.
Már meg sem hallotta amit motyogtam, ugyanis hűlt helye maradt a szobában. Pár vizes ronggyal tért vissza, majd leült az ágy szélére. A homlokomra és a két csuklómra tett egyet-egyet.
- Emlékszel? Anyuék is így csinálták, amikor kicsik voltunk és belázasodtunk? - nézett rám nosztalgikus csillogással a szemében.
- Igen, régen sokat betegeskedtél. - mosolyogtam rá.
Szerettem vissza emlékezni a gyerek koromra, olyan jó volt akkor, és könnyű az élet.
Egy fél órával később sikeresen elaludtam újra. Nem volt több rémálom, bár ez az egy akkor sem hagyott nyugodni. Ez valamit jelen, vagy csak a véletlen műve?